Szeretem , ha egy filmnek a vége egyértelmû. Tehát, szeretném tudni , hogy a végén, mikor felnéz az égre, a szálló madarakra, -majd pedig mindez eltûnik és marad a sima , üres égbolt: - akkor meghal? Hisz elõtte figyelmeztette az orvos, hogy lassítson, mert baj lesz,..

Amúgy magnósok figyelmébe, ultimate!

AZ a nagy baj Zanussival, hogy komolyan vehetõen konzervatív, mértéktartó, hittel élõ ember, nem csak papol ezekrõl és fröcsög a tömegének...

Ideges vagy? Költõi kérdés. (Tudod, amire nem várunk választ.)

Ilyen ostoba fröcsögésekre reagálni sem szoktam. Vedd megtiszteltetésnek!
(Egyébként nagy kár, hogy a filmes mûveltségeddel nem tudsz túllépni a napi politika felszínes felszínén.)

Éppen 40 éves ez a film. De, mint az igazi klasszikusok - kortalan, örökifjú.
A film ifjú fõhóse az élet célját, értelmét keresi. Pontosabban: a tisztességes élet célját.
Akkor lehet, hogy mégis inkább korszerûtlen a film?
Pláne, ha hozzá teszem, még arról is szól, hogy az elit felelõsséggel tartozik a társadalom egészéért.
Nos, ez a magyar elitet biztos nem jellemezte. (Tisztelet az egy-két kivételnek!) Ráadásul mostanra, mintha az elit és a celeb is összemosódott volna.
Azért jó a lengyeleknek. Nekik van egy Zanussijuk, sõt, Wajdájuk. (Nekünk meg Jancsó, a blöffmester.)

Értékes film azok számára, akik néha megállnak és eltöprengenek az életrõl, a saját életükrõl, a dolgok értelmérõl.

Furcsa hangulatú, idõnként nagyon nyomasztó dráma az önmagát és az élet értelmét keresõ emberrõl. Nehezen megemészthetõ, elvontabb alkotás, a nézõt felzaklató képi és hanghatásokkal, idõnként szinte szürreális "látomásokkal", álomképekkel. Ugyanakkor viszont végig érezhetõ a tartózkodó szemléletmód, a rendezõ mintha inkább "csak" ábrázolni szeretné a dolgokat, mintsem állást foglalni. A megértést talán nehezítheti a "töredékesség", a hirtelen vágások, az átmenet nélküliség, ráadásul a történet is több évet fog át, szerintem majdnem egy évtizedet, talán egy-két évvel kevesebbet.
A fõ téma a vívódás, az énkeresés, az egyén és a társadalom viszonya, a tudás, a világ megmagyarázásának szándéka. Franciszek mintha fiatalkorától kezdve kicsit "furcsa" lenne, aki kissé "kilóg a sorból", nagyratörõ álmai vannak. Szeretné megérteni a világot, abban pedig önmagát. Az egzakt tudományokat választja, de szembesülnie kell azzal, hogy ezek sem feltétlenül adnak választ minden kérdésre. Megkezdõdik hát a "pokoljárás": az értelmiséginek készülõ fiatalember szinte a társadalom peremére sodródik, a családjával együtt igen szûkösen él, kénytelen mindenféle munkát elvállalni, hogy pénzhez jussanak. Közben meglátja azt, hogy a tudomány sem mindig az emberért van, elég ha pl. az elektrosokkra gondolunk, vagy a munkájukat már-már gépies szenvtelenséggel végzõ orvosokra. Azt lehetne mondani, hogy a kiáltó ellentétek filmje ez, a magasztos célok összeütközésbe kerülnek a kissszerû világgal, a mindennapi megélhetés problémái folyamatosan jelen vannak a sztoriban. Szóba kerül az életszínvonal, az értelmiség helyzete, a tudósok felelõssége, az egyén és a társadalom egyensúlyának eltolódása, az álmok megvalósíthatósága, az egyén beilleszkedése a társadalomba, a boldogság mivolta stb. A látszólag unalmas, idõnként fárasztónak tûnõ ábrázolásmód mögött komoly problémák húzódnak meg, bár kétségtelen, hogy ez a nehézkesség próbára teheti a nézõ türelmét, és talán sokakat eltántorít a film végignézésétõl. Szintén nyomasztó lehet a naturalista szemléletmód, bár valószínûleg ez is a "pokoljárás" része, a nézõnek is együtt kell "szenvednie" a fõhõssel. Amit folyamatosan jelenlévõ, szinte az egész történetet átszövõ motívumnak tartok, az a halál, illetve az arra való asszociálás, hiszen a film elején, közepén, végén egyaránt szembesülnünk kell a halál valamilyen formájában, ami talán utalás lehet arra, hogy az születésünktõl kezdve jelen van az életünkben.
Bonyolult társadalmi és egyéni problematikák ötvözõdésébõl áll össze a kép, de a film szerintem inkább csak kérdéseket vet fel, nem pedig konkrét válaszokat ad - mert talán nem is adhat. Mindezt némi társadalomkritikával teszi, s idõnként dokumentarista "ruházatot" is magára ölt pl. archív felvételek közzétételével. Viszonylag kevés a zene a filmben, az is legtöbbször csupán az a bizonyos "irritáló", disszonáns hang, idõnként pedig hosszabb muzsika, ami motívumszerûen visszatér. Az én szememben pozitívum, hogy viszonylag ismeretlen színészek szerepelnek a filmben (ezzel is a "hétköznapok" szintjére "szállítva le" a történetet), ugyanakkor viszont Zanussi mellett olyan nagyságok voltak az alkotók, mint Wojciech Kilar, illetve Edward K³osiñski, õket valószínûleg nem kell bemutatni.
Tény, hogy ez nem az az alkotás, amit azért néz meg az ember, mert fel akarja üdíteni a lelkét, ahhoz túlságosan borongós és nehéz film ez, annál inkább gondolkodásra késztetõ. Kérdéseket vet fel, nem álomba ringatja a nézõt, sõt: inkább felrázza, nyugtalanítja. Kicsit talán kusza volt, amit itt leírtam, és nyilván sok mindenrõl lehetne még beszélni, de aki megnézi a filmet, az esetleg egyetért velem abban, hogy milyen nehéz megfogalmazni, mit is láttunk, milyen gondolatok jutottak eszünkbe. Ennek ellenére mindenkit csak biztatni tudok arra, hogy szánjon másfél órát az életébõl erre a produkcióra, veszíteni nem fog vele.