Elhunyt 73 évesen.
Karsai György írása Koltai Tamás Tanár Úr halálára:

Ötven év színházi kritikaírás, az 1966-ban, az Egyetemi Színpad két elõadásáról írt kritikától a múlt heti ÉS Armel Operafesztivál-kritikájáig és a hétvégi Népszabadság Léner Péter-könyvkritikájáig. Egy élet a színházban, és fõleg: a színházért. Szisztematikusan felépített élet: szakmaszeretet, alázat, folyamatos tanulás, nyitottság az újra, a tehetség és tehetségtelenség meglátására, leírására és elemzésére. Tudatos szerepvállalás volt az övé. Tudománytalan kérdésnek nevezte, hogy ’mi a színház?’ – mégis ez foglalkoztatta egy életen át. Mert tudta és vallotta, hogy egy közösség életének meghatározó eleme, hogy tudjunk közös dolgainkról õszintén párbeszédet kezdeni. A színházbajárás, a színházcsinálás ennek a beszélgetésnek, szembenézésnek a terepe; egy demokratikus államszerkezetben erre a fajta beszélgetésre elemi igény van. És az utolsó években egyre kétségbeesettebben látta, hogy a hatalom, a színházat is bekebelezni akaró, mohó hatalom, a politikai akarnokság célul tûzte ki ennek a demokratikus intézménynek a felszámolását, pontosabban saját ideológiája szószékévé alacsonyítását. Tamás küzdött az õszinte hangért, a tiszta beszédért, s ez nem szakmai, hanem etikai kérdés volt számára, így a színházhoz értés egyenesen, szinte észrevétlenül, de elkerülhetetlenül vezette el a markáns közéleti szerepvállaláshoz. Csak néhány példa: filológiai igényességû elemzésben írta meg a torzszülött förmedvény-épület Nemzeti Színház megszületésének szomorú-szörnyû történetét, könyvterjedelmû, remek portrékat írt színházi óriásokról (Peter Brook, Major Tamás), tanítanivaló mélyinterjúkat készített fontos rendezõkkel, (Babarczy, Vidnyánszky), több tucat kötetben jelentette meg folyamatosan készített színházi kritikáit és tanulmányait. Szakfolyóiratot szerkesztett, színházi sorozatot vezetett – ameddig volt ilyen – a magyar televízióban, rádiómûsorokat készített, beszélgetéseket vezetett. Elérte azt, amit csak nagyon kevesen a szakmában: az elsõ bekezdés elolvasása után lehet tudni, hogy ezt õ írta. Nem akart tetszeni írásaival senki színházi embernek, nem kereste a rendezõk, igazgatók, színészek kegyeit. Nem nagyon lehetett blöffökkel átverni: a tehetséget értékelte, a tehetségtelenséget lebuktatta. Felesleges leírni, hogy óriási tudás volt a fejében, színház- és drámatörténet, mûveltség, és irigylésre méltó, soha be nem hozható színháznézési tapasztalat. Néha belefeledkezve mesélt az Ádám Ottó-féle Nemzeti Színházról, MGP-vel való kapcsolatáról (egyszer ezt is meg kellene írni – ’két - egymást tisztelõ-becsülõ! - dudás egy csárdában’-cím alatt), Majorról, Gobbiról, ilyenkor sokat, nagyon sokat lehetett tõle tanulni. És nem akart megalkudni – tavasszal egy vidéki elõadásról hazafelé tartva a színházainkban burjánzó (kényszer)kompromisszumok-(kényszer)megalkuvásokat vettük számba, és a hosszú lista végére érve akkor valahogy úgy fogalmazott, hogy a megalkuvás azért is rossz üzlet, mert állandó, fárasztó, igen kétes hitelességû és nagyon idõigényes magyarázkodást kényszerít ezekre a legtöbbször mûvészi pályájukban fenyegetett emberekre. És neki mindig másra kellett az idõ, s ezen most már nem szeretne változtatni, hiába figyelmeztetik, fenyegetik olykor a legalpáribb stílusban is. Persze nem tudtuk, milyen kegyetlenül kevés már ez az idõ. És most itt vagyunk – nélküle. Gyûlölték, vagy szerették, a szakmában mindenki tudta: tekintélyét komoly teljesítménnyel alapozta meg. Ötven éven át tette a dolgát, azt, amit szeretett, amire az életét tette fel. Hiányzik, és tudom, egyre fájóbban fog hiányozni. Kivívta helyét a magyar színháztörténetben. Requiescatinpace.