(folyt)

Magam részérõl a cikkben – egyébként csak példaszerûen - végiggondolt jogszabályok együttesét vélem olyannak, mint amely által konstituált közjogi intézményrendszer alkalmas a közhatalomnak a mindenkori – így a jelenlegi – kormány általi kizárólagos birtoklására. Ezeket ugyan legitim módon, a szükséges többséggel szavazták meg, ugyanakkor sok jogalkotási eljárási „szépséghibával” (a házszabály gyakori sérelmével, vagy az egyéni képviselõi indítványok kivételes törvényhozási intézményének nyakló nélküli alkalmazásával, vagyis ekként a már bemutatott jogalkotói joggal való visszaélés miatt is alkotmányellenességgel).

Ha ugyanis mindezekhez hozzávesszük azt, hogy az Országgyûlés 2011. december 31-én Magyarország Alaptörvényének átmeneti rendelkezései címmel törvényt alkotott, amibe nem átmeneti – azaz a másnap hatályát vesztõ Alkotmány, és a hatályba lépõ Alaptörvény alkalmazására való átállás zökkenõmentességét biztosító – rendelkezések kerültek, hanem olyanok, amelyek ténylegesen kiegészítették a még hatályba sem lépett Alaptörvényt, gondjaink sokasodnak. (…) A cél itt is nyilvánvaló: az Alkotmányba való beemeléssel elzárni a késõbbi esetleges alkotmánybíróság eljárás elõtt az utat.

Ha továbbá mindezekhez hozzávesszük azt, hogy az Országgyûlés a házszabályt módosította úgy, hogy ezen túl a törvények - rendes eljárástól eltérõ - „kivételes, sürgõs eljárásban” való meghozatalához, azaz 1-2 nap alatt történõ „átveréséhez” már nem szükséges a képviselõk háromnegyedének szavazata, hanem mindössze kétharmad is elégséges, akkor az alkotmányossági érdemjegye elégtelen [98/2011 (XII.31.) OGy határozat 2-3.§]. Ez a módosítás ugyanis elõre vetíti - az 1933. évi német felhatalmazási törvényhez hasonlóan – annak reális lehetõségét, hogy a kivételes eljárás válik általánossá, a rendes pedig kivételessé.

Ezért ha baj van, egy Matolcsy 3.0-val lehet még orvosolni, amit a parlament egynapos vitában elfogadhat...

Orbán ezt parancsolta, mert fosik a görög populistáktól, hogy összeomlasszk a piacot és akkor az IMF-hitel nélküli, és szintén populista-EU-ellnes Mo-t üti el elsõnek a lavina. És akkor a Kárpátok Maradónájára ráomlik a gyönyörû rendszere...

(folyt) ALKOTMÁNYSÉRTÉS DEFINIÁLÁSA

A magyar alkotmányosság jelentõsége tehát az indítványozási lehetõség drasztikus átrendezésével drasztikusan csökkent. Már ami az egyes törvények egyes rendelkezéseinek az Alaptörvény egyes szabályaiba való ütközését illeti. Ami a törvényfolyam létrehozta új közjogi rendszert, mint egészet illeti, ezzel azért más a helyzet. Az Alkotmány 2.§ (3) bekezdését az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdése szinte szó szerint átvette: tiltja a közhatalom kizárólagos birtoklását. Az ugyancsak átvett, ezt követõ emelkedett mondat szerint pedig „az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” Igen: az Aranybulla híres ellenállási záradékáról van szó: a ius resistendi-rõl.

A közhatalom kizárólagos birtoklását törvények sorozata képes csak lehetõvé tenni és a jövõre nézve is – a mûködésben is – garantálni. Az alkotmányossági vizsgálat tehát ebben az esetben arra irányulhat, hogy vannak-e olyan törvények, amelyek együttesen, a maguk összefüggésében együtthatva képesek a közhatalom kizárólagos birtoklását lehetõvé tenni, megvalósítani, majd ezt tartósítani és garantálni. Egy határ átlépésérõl, egy más minõségrõl van tehát szó.

Az emlegetett törvények a maguk összességében megítélésem szerint valóban komolyan felidézik a közhatalom kizárólagos birtoklásának intézményesített lehetõségét - nemcsak egy adott parlamenti ciklusban, hanem azon túl is. Márpedig a törvény-csomag megteremtette lehetõség önmagában elég, annak tényleges megvalósulásától függetlenül is.

Nem véletlen tehát, hogy az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdésének elsõ mondata nem a kizárólagosan birtokolt közhatalom gyakorlását tiltja, hanem „mindössze” annak birtoklását, azaz a gyakorlás lehetõségét.

Az a közjogi intézményrendszer és helyzet, ami ma Magyarországon beállt, nem csak az európai jog szempontjából, hanem mindenekelõtt a magyar alkotmányosság, az ALAPTÖRVÉNY szempontjából aggályos.

Az aggályokat azonban egy alkotmánybírósági eljárás eloszlathatná. Az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseirõl szóló említett törvény [22. cikk (1) bekezdés b) pont], és az új alkotmánybírósági törvény (2011. évi CLI. törvény) 26. § (2) bekezdése lehetõvé teszi – igaz, kivételességet hangsúlyozva – azt, hogy bárki egyedi bírói ítélet nélkül is indítványt terjeszthessen az Alkotmánybíróság elé, ha az Alaptörvényben biztosított joga szenved sérelmet, és jogorvoslati lehetõsége nincs. Az actio popularis eme maradéka gyakorlásának egyetlen feltétele az, hogy a sérelem közvetlenül – tehát bírói döntés nélkül – az alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazása, vagy hatályosulása folytán következett be. (eZT 3 MAGYAR ÁLLAMPOLGÁR kezdeményezheti, és történt is már ilyen.)

(folyt)

Mint politikai kultúránk klasszikusától tudjuk: ne arra figyeljünk, amit mond, hanem arra, amit csinál. Ez az attitûd és etikai mérce – személyes „álmoskönyvem” szerint azért követésre nem ajánlott módon – a szavahihetetlenséget, az adott szóra vonatkozó megelõlegezett bizalmatlanságot helyezi a közélet piedesztáljára, azonban veszélye ennél sokkal nagyobb.

Mélységesen cinikusnak és hamisnak érzem ezért azt az álláspontot, amely szerint felesleges a törvény szövegén aggályoskodni, várjuk meg, hogy a gyakorlatban hogyan alkalmazzák. Nos: tegyük fel, hogy törvénnyel visszaállítják Magyarországon a halálbüntetést. Ilyenkor meg kell-e várni azt, hogy hogyan alkalmazzák?

Nem! A törvény szövege a garancia, és pedig az egyetlen garancia. A jogállam attól jogállam, hogy elõre láthatóságot biztosít polgárainak, ezt nevezzük jogbiztonságnak. Az elõreláthatóság biztonsága a jog, mint társadalmi intézmény nagy értéke.

(folyt) EZ ITT A LÉNYEG

Ez a konstelláció azonban egyáltalán nem vicces. Az egyes törvények ugyanis 2011. december 31-re egységes közjogi rendszerré álltak össze, amelyek a maguk összességében már a magyar Alaptörvény szerinti vizsgálatot is megérdemlik. Ezért álságos arra hivatkozni, hogy egyik vagy másik vitatott jogszabályi rendelkezés más országban is létezik - de persze más közjogi környezetben, azaz más törvényekkel (amelyek azokat a bizonyos, sokat emlegetett fékeket és ellensúlyokat képezik) együtt hatva, és más közjogi hagyományok rendszerében.

Már nem a részrõl, hanem az egészrõl van szó.

Lehetséges, hogy a médiatörvény, a bírák jogállásáról, az Alkotmánybíróság hatáskörérõl, a büntetõeljárásról szóló törvények rendelkezései önmagukban még akár alkotmányosnak is minõsülnének – ha az Alkotmánybíróság bárki által indítványozhatóan itt és most (mielõtt a következõ választások után már késõ lesz) vizsgálhatná azokat. A rendszer egésze – és erre kezdenek gyanakodni uniós partnereink és az Európa Tanács is – fogaskerékszerûen egymásba illeszkedõ hatalmi gépezetet, azt a bizonyos elõre bejelentett „centrális erõteret” hozta létre, amely nem feltétlenül minõsül jogállaminak és demokratikusnak.

(folyt)

A kétharmados parlamenti szavazattöbbség nem ad felhatalmazást a „többség diktatúrájára”: az alkotmánybíráskodás létrehozatalát alapvetõen éppen ez a szempont indukálta.

Ezek a szervezetek egyre inkább arra figyelnek, hogy a vizsgálatuk alá vont törvények a maguk egészében, egymásra vonatkoztatva, egymás kontextusában hová mutatnak, milyen új közjogi konstellációt vázolnak fel. Hogy csak az EU-t említsem, nyilvánvaló képtelenség (és ezért merül fel a kötelezettségszegés gyanúja, illetve indult meg az emiatti eljárás), hogy miután a csatlakozási tárgyalások során bizonyítottuk a taggá válásunkra való „érettségünket”: jogrendszerünknek az európai joggal való összhangját, most, a taggá válás után visszaforgatjuk az idõ kerekét. Álságosan, de nagyon átlátszóan szuverenításunkra hivatkozva úgy teszünk, mintha a korábban feltételül szabott csatlakozási kritériumok folyamatos fenntartására, teljesítésére nem is vállaltunk volna kötelezettséget.

Mondhatnánk, mégiscsak nevetséges, hogy az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere, vagy az EU biztosai szóvá teszi a Klubrádió ügyét. Nos: ha csak errõl lenne szó, akkor jogos lenne feltenni nekik a kérdést: miért fáj ez annyira, talán tetszenek hallgatni a Klubrádiót?

Mivel az itteni populáció oldaltól függetlenül nem veszi a fáradtságot, hogy az alábbi cikket átolvassa (nyilván ezért is tarthatunk itt, ahol), ezért Zampano példáján felbátorodva beidézek belõle:
http://hvg.hu/velemeny/20120308_allmcsinytevok_voros_imre

A „jogállami” technika egyszerû: ha az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek, sõt még plusz nemzetközi szerzõdésbe ütközõnek minõsít valamit, akkor beírjuk az Alaptörvénybe, hogy a testület ne vizsgálhassa – ami ugyanis az Alaptörvényben van, az már per definitionem nem lehet alkotmányellenes.

S kit érdekel ma már, hogy a Költségvetési Tanács az Alaptörvény 44. cikkének (3) bekezdése és a Magyarország gazdasági stabilitásáról szóló 2011. évi CXCIV. törvény 25-25. §-a szerint vétójoggal bír a költségvetés elfogadásával szemben, s mely testület elnökét a köztársasági elnök nevezi ki [(4) bekezdés] 6 évre. Mivel a Tanács – ez utóbbi törvény 27. § (5) bekezdése értelmében 2 – azaz: kettõ! - tag jelenlétében is határozatképes, így két ember megakadályozhatja azt, hogy Magyarországnak elfogadott költségvetése legyen, ami az Alaptörvény 3. cikk (3) bekezdés b) pontja szerint feljogosítja a köztársasági elnököt, hogy feloszlassa az Országgyûlést [9. cikk (3) bekezdés].

Kit érdekel ma már, hogy az eufemisztikusan „sarkalatos”-nak nevezett törvények száma nem kevesebb, mint 32. A képmutató cinizmus abban áll, hogy e törvényhozási tárgyak túlnyomó része egyáltalán nem sarkalatos jelentõségû (például a kitüntetések vagy a Költségvetési Tanács mûködésének szabályai, a nyugdíjrendszer elõírásai, a forint fizetõeszközkénti deklarálása, a változó gazdasági körülményeknek különösen kitett adórendszer szabályai). Mivégre van szükség ennyi kétharmados többséget igénylõ törvényre? Szükség van ilyenre (az alkotmány kivételével) egyáltalán? Hacsak nem arra, hogy a késõbbi kormányok mozgásterét minimálisra vagy adott esetben nullára korlátozva minden maradjon úgy, ahogyan van, és tartalmilag az ne változhasson.

A kétharmados törvények intézményének abszurd közjogi következménye – amint az elmúlt két évtized keserû tapasztalatai mutatják – a mindenkori ellenzékkel való kényszerkoalíció, ami per definitionem garantálja a változtathatatlanságot, a mozdulatlanságot, a túlélt struktúrákban való, sehová nem vezetõ dagonyázást, de mindenesetre ennek reális veszélyét. Ez nem is lehet másként, hiszen ez a kényszerkoalíció nem a kormány és az ellenzék együttmûködési kényszerét intézményesíti, hanem a mindenkori kabinet tevékenységének a politikai és jogi felelõsséggel nem bíró ellenzék részérõl történõ jövõbeni megbénítását.

Fel lehet azt is vásárolni na nem az "oligarcháknak" hanem a grál lovag nemzeti nagytõkének.Nekik ugyanis szabad az állami pénzeket lenyúlni ,és mennyivel jobb érzés az éhbérért dolgzóknak pl hogy ugyan minden joguktól megfosztották õket és abérük is fele mint az amit a külföldi "oligarchák" fizettek,dehát ez viszont a pántlikás Széles, Nyerges, Simicska buxáját dagasztja miközben az õket helyzetbe hozó Orbánék lassan Esterházy babérjaira törnek hatalmas földbirtokaikkal.Éljen a haladás és a hülye magyar nép!

M E G H Í V Ó

a GPS/z/ Gondolkodó Pártatlanok Szövetsége

szeretettel hív

2012. május 17-én 18 órára

/regisztráció 17.30 órától/

a VDSZ Székházába /Bp. VI. Benczúr u.45./

következõ összejövetelére.



„ÕS PATKÁNY TERJESZT KÓRT MIKÖZTÜNK…”

J.A.



Nemrég még kimondhatatlan dolgok lettek riasztóan kimondhatók, és a nyelvi agresszió mögött egyre terjedõ erõszak és gyûlölet van, együtt a közönnyel, amely megtûri emberek szembeállítását, megvetését, felosztását jókra és gonoszakra, igaz magyarokra és sáncon belüli ellenségekre. A nyelv nem hazudik, pontosan jelzi, mi folyik körülöttünk. Mégsem akarjuk észrevenni, mégsem próbálunk tenni ellene.

Márpedig egy rezignált társadalommal könnyû elbánni. Hagyjuk?



Akikkel megbeszéljük: Vásárhelyi Mária szociológus

Parti Nagy Lajos író

Zentai Péter újságíró



A beszélgetést vezeti : Szénási Sándor újságíró

A legrosszabb humorérzékû kormány kétségkívül az Antall-kormány volt. Ehhez képest a Fidesz-humor furkó, de van.

Para: A kormánytöbbségnek van egy nagyon furcsa, perverz humorérzéke (büdös zsidó, mocskos hajléktalan stb), csak ezt mi nem nagyon értjük. Különben miért másért nevezték volna ki Selmeczi Gét szóvivõnek?

Még mindig Para:
Van megoldás: visszamenõlegesen olyan törvényt hoznak (nem az alkotmány részeként, csak sarkalatos törvényben), hogy Gyurcsány Ferenc nincs:)

1,5%-kal esett vissza az év elsõ felében a magyar gazdaság. Simicska Zrt és Orbán Gyõzõ hiába dübörög?

Hiába, Orbán és a Fidesz nem avatkozik be, csak Hollóháza nagytudású tanácselnöke:)

A törvény szerint annak elfogadását MEGELÕZÕEN sem köthetõ visszamenõlegesen közszolgálati-közösségi szerzõdés.
Az elõterjesztõ Hollóháza messzirelátó polgármestere:)

Lex Klubrádióban szó szerint körülírják a büdös ellenzéki rádió ügyét: ha van egy folyamatban lévõ frekvenciaeljárás, akkor is ezt a törvényt kell rá alkalmazni, azaz az ingyenes frekvenciahasználat helyett kereskedelmi díjat kell fizetnie (amit ugye a kormánymédiákon kívül senki sem tud kifizetni, s ami alól kegyelembõl adhat mérséklést a Médiatanács vagy dönthet szerzõdésbontásról).

Értelmiségiek vidéki lagzikba éhezõmûvészként léphetnek fel:)

További Para-idézetek:
Kezdõdik az emberarcú Orbánizmus. Orbán emberarca Áder János.

Para Kovács megírja a nemzeti közgéposztály történetét. Hogy Simicska gyerekei is tanulhassanak belõle, ha nem akarnak oligarchák lenni...