"Tul. képen ebben hiszek, szolipszizmus(csak mindig elfelejtem a nevét), tehát már most messiás vagyok, csak a környezetem nem tart annak, nyilván elhitethetném pár karakterrel, hogy az vagyok, ha számítanának annyira."
Ebben szerintem az a logikai difi, hogy ha a világ csak képzelet, de nem objektív, valódi, tõlem független létezõ; és ha minden karaktert csak beleképzelek; és ha magamat ebben a világban messiásnak képzelem, akkor ugyan mi akadályozna abban, hogy minden - általam elképzelt karakter - messiásnak tartson. Hiszen csak én vagyok valódi létezõ. Ha arra van szükségem, hogy "elhitessem" velük, hogy messiás vagyok, akkor ezzel beismerem, hogy õk tõlem független, valódi létezõk. Tehát a világ nem csupán az én képzeletem terméke. Ha pedig tõlem függetlenül létezik, akkor meg kell ismernem, milyen is ez a tõlem független világ.
Aztán ezt írod: "Lehetnék sorozatgyilkos és míg más életével játszok, addig is Istennek érezhetném magam." - tehát te is érzed, hogy ez játék. Meg hogy Istennek "érezhetnéd" magad, de tudod, hogy valójában nem lennél az.
Azt hiszem, az ember egészen biztosan az, és annak van a birtokában, amiért felelõsséget vállal. Mármint nem a kötelességtudatra gondolok, amikor valamiért kénytelenül számon kérnek. Hanem amikor önként, egyszerûen felismered és vállalod a felelõsséget valamiért. Ha mondjuk magadért ismered fel és vállalod a felelõsséget (ami egyáltalán nem könnyû) - akkor azonos leszel magaddal. Abban a mértékben birtokoljuk önmagunkat, amilyen mértékben felelõsséget vállalunk magunkért. Ez nem is megy egyszerre, elég hosszú folyamat.
Ahogy önmagunkat lassan birtokba vesszük és megismerjük, úgy a világgal is - lassan - kezdünk megbarátkozni. Tehát egyre kevésbé érezzük, hogy muszáj kontrollálni azt. (Mert amit nem kontrollálunk, az kiszámíthatatlanul kaotikus és félelmetes). Egyre jobban elviseljük, hogy a világ olyan, amilyen, és megy a maga útján. Egyre kevésbé érezzük azt, hogy a kontrollálással a világ fölébe kerekedhetnénk. Mert amíg magamat muszáj kényszerítenem, kontrollálnom, leigáznom, addig másokat is szeretnék kényszeríteni, kontrollálni, irányítani. Az megadja a hatalom és uralom mámorát. "Azt csinálod, amit én akarok!!!! Mert különben...!!!!" Ennek az a csúcsélménye, hogy akár az életével is játszhatok valakinek, elvehetem azt, megölhetem, és akkor az "istene" leszek.
Ez az elképzelés mind a kontrollból fakad. Amikor az ember megszületik, egy jó ideig ösztönösen érzi, hogy számára mi a jó és normális, mire van szüksége és mit szeretne; tisztában van a szükségeivel és határaival (érzi, mikor fáradt, álmos, szomjas stb). Hatalmas igénye van a fejlõdésre (de nem mások rovására, hanem a maga gyönyörûségére akar egyre több és több lenni).
Csakhogy ezt a természetes, ösztönös szabályzórendszert a külvilág folyamatosan elkezdi roncsolni és pusztítani. Áttörik a természetesen meglévõ korlátokat, abnormális igényekkel és elvárásokkal bombáznak, egy természetellenes normarendszert és kontrollt erõltetnek rád-rám-mindnyájunkra. És ha én elhiszem, hogy figyelmen kívül lehet (kell) hagynom a természetes szabályzórendszeremet, a természetes határaimat, és a külvilág által megszabott feltételekhez, normákhoz kell igazítanom magamat, akkor az a furcsa dolog történik, hogy miközben a tudatalatti, természetes kontrollt átváltja egy természetellenes, mesterséges normarendszer, egyre inkább elvesztem a kontrollálási képességemet, egyre kaotikusabb világba kerülök (ezért most már egyre nagyobb szükségét érzem a külsõ kontrollnak, szinte könyörgök, hogy kontrolláljon valaki) - és rákerülök egy olyan hullámra, ami egyre közelebb sodor a halálhoz. A halál egyre pozitívabbnak fog tûnni. Vagy a saját halálom, vagy mások halála, vagy mindkettõ.
Ezt nevezik függõségnek vagy addikciónak. Én ebben a folyamatban egyre jobban elmérgezõdöm, testileg-lelkileg-szellemileg. És ha ki akarok belõle szállni, hát az kutyanehéz, keserves és lassú.
Ha egy gondolatmenetben emlegeted a halált és a kontrollt, és ezt, így együtt, pozitív dolognak láttatod, annak szerintem az az oka, hogy valamilyen területen annyira megsérültek a természetes korlátaid, hogy addiktív lettél. Én is elég sok dologtól voltam függõ (és még vagyok is, mert ha nem lennék még mindig függõségre hajlamos, akkor például most aludnék, és nem "kontrollálnám" az álmosságot. De már olyan sokszor zúztam szét az álmosság határait, hogy már nem emlékszem, mit jelent szabadnak lenni). Vagy mondok egy másik, nagyon fájdalmas példát. Azért ezt említem, mert most olvastam róla, és nagyon felkavart. Ha valakit gyerekkorában megerõszakolnak, az szexfüggõ lesz. A szexfüggõ pedig kegyetlenül szégyelli, hogy képtelen uralkodni magán. (Sokszor inkább belemenekül a piába vagy drogba, hogy magyarázatot találjon a viselkedésére: "Nem tudtam uralkodni magamon, mert sokat ittam". "Nem is tudtam, mit teszek.") Szégyenében kiszolgáltatja magát bármiféle külsõ irányításnak. Olyan hajlítható és manipulálható lesz, mint egy zombi. Ezért aztán egy sötét hatalmi rendszernek nagyon is érdeke, hogy minél több szexfüggõ egyedet termeljen ki.... - szóval, ezt most csak azért írtam, mert épp ezt olvastam, és nagyon kiakadtam rajta. De bármiféle addikciót említhettem volna. Mindegyik a kontrollra épül és valamiféle halálvággyal jár. És mindnek az az oka, hogy az ösztönös önkontrollt, a belsõ, normális, természetes határokat lerombolták, és egy külsõ, mesterséges, természetellenes szabályozással helyettesítették.
Ha ebbõl sikerül kiszakadni, úgy egyre kevesebb visszajelzésre lesz szükségem a külvilágból ahhoz, hogy mások igazolják és minõsítsék a létezésemet. Mert ezt írtad: "dicsõségszerzés, média, a környezetem annak tart".
Szóval, az addikció úgy mûködik, hogy a külvilág elhiteti, hogy borzasztó fontos az a jutalom, amit õ ad. A külsõ elismerés mindennél fontosabb, és akár a halálig is pusztítsd el, tedd tönkre, rombold le magad, csakhogy megszerezhesd azokat a jutalmakat, amiket a külvilágtól kaphatsz. Legyél doktor, Kossuth-díjas, Nobel-díjas, kaparj, kurta... De hogy VALÓJÁBAN mit ér a külvilág elismerése, azt remekül bemutatja ez a kis jelenet: http://www.youtube.com/watch?v=kVTJOAWjU3g (7:10-8:40-ig). Vagy ezek a mostani botrányok is szép példái a külvilágból érkezõ elismerés haszontalanságának. Ezekbõl is lehet látni, hogy amirõl elhitették, hogy objektív mérce, és aminek a teljesítésébe sokan rengeteg energiát fektettek, azt mások lazán LOPTÁK. És ugyanúgy megkapták érte az elismerést...
Azt hiszem, egyetlen külsõ elismerés van, ami fontos. Már írtam, talán emlékszel rá. Hogy a nõ õszintén elismerje a férfit. Ez az egy tényleg fontos, más nem.
Persze, azért lehet hajtani a külsõ jutalomfalatokért :) http://indavideo.hu/video/Spike_ugrik_a_bogyoert

Hát igen, téged jobban érdekel. Nem tudom, pontosan hogy érted, talán így: http://www.youtube.com/watch?v=SY4_HO1pNyA
Ez érdekes kérdés, több nézõpontja is van, pl: "Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És felelvén a király: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg."
Szerintem nem erre gondoltál, de érdekelne, hogy mire.

:) Na ugye, mondom én, szó szerint ezt írod te is :) " akkor arra csupán annyit tudok válaszolni, hogy sz*rok rá"

Azt gondolom, nagyon sokan várnak egy új messiást. Nagyon sokan, egyre többen. Ha Ráhel tényleg várná, felismerné. De fogalma sincs róla, ki az. Szerintem szarik az új messiásra (is). Nem hiszem, hogy érdekli. Valami ráragadt ugyan az okkult misztikából, de az annyira jelentéktelen és felszínes, hogy nem sokat számít.