nekem a part II sokkal érdekesebb volt, mint a film elsõ fele, bár az tény hogy a kettõ egymás nélkül nem értelmezhetõ. szóval örülök, hogy az elején nem kapcsoltam le, mert egyre többet gondolkozok rajta, annál inkább tudom értékelni az elsõ részét is, meg en bloc a filmet.
az elõttem szólók már majdnem mindent leírtak, ami eszembe jutott. ami még nekem érdekes volt, hogy kicsit olyan volt ez az esküvõ, mintha justine életének egy ilyen besûrített kivonata lenne, ami 1 nap alatt játszódik le, de minden konfliktus felszínre kerül, ami a személyiségét meg az életét meghatározhatta vagy ami felmerülhet az ember szociális élete során (az anyjával való kapcsolat, az apjával, az apja és az anyja közti kapcsolat, munka – kinevezik, majd nem sokkal utána felmond, szerelem – összeházasodnak, de még ugyanaznap egy másik férfivel dug, és ugyaznap szakítanak is.) nem csoda, hogy a végére teljesen kiborult. (most itt a kiborul szar szó, mert nyilván többrõl van szó, mint egyszerû kiborulásról.)
egyébként nekem Charlotte Gainsbourg fejével („erõszakos pofájával”:)) semmi bajom nem volt meg nincsen, szerintem iszonyú tehetséges színésznõ (jó, persze ízlések és pofonok), szóval én szeretem látni a vásznon minél többet, és ebben a filmben is kifejezetten tetszett, amit csinált.
a film vége pedig megrázó volt.

Rengetegen írnak róla nagyon jókat... Én szeretem az elgondolkodtató filmeket, de ennek nem igazán láttam mi a mondanivalója :( Lehet, hogy velem van a probléma de nagyon untam.

Nekem ez egy igazán felejthetetlen élmény volt.
Régóta halogattam, hogy megnézzem és most nagyon örülök, hogy láttam.
1 percet nem unatkoztam rajta...

Csatlakozom az elkapcsolók táborához, pedig az ritka, ha már kinézek ez filmet.
Rémes volt. Idegesítõ. Biztos nem szárnyalok mûvészi magasságokban, hogy nem tudtam értékelni. Bocsi.

EZ a film tetszett a legjobban von Trier-tõl, igaz, túl sokat nem láttam még eddig.
A történet két mozgatórugója teljesen összeegyeztethetetlen, ez csak a rendezõ-forgatókönyvírónak sikerült nagyvonalú dramaturgia segítségével. Annyira abszurd az egész, hogy az ember elkezdi élvezni a fellelhetõ normális nyomvonalakat a film nézése közben. Ezeket viszont kellemesen elegyítette a film, ezért maradt végig nézhetõ, ezért volt kedvem gyönyörködni Kirsten és a többiek parádés játékában. A film megtekintése után a címe tetszik a legjobban, az zseniálisan lett kitalálva. 10/8

Láttam már sok filmet, jót és rosszat, mûvészit és egyebet, de 1.óra 10 perc után elegem lett, kikapcsoltam. 10/0

Én köszönöm , hogy segíthettem a film megértésében.

Azt hiszem, eddig ez volt a legértékesebb és legtartalmasabb hozzászólás a filmhez! Köszönöm!

Burton szerint:
"A melankólia, a jelen értekezés tárgya, lehet lelkiállapot vagy megszokás következménye. Lelkiállapotként, a melankólia olyan átmeneti érzelem, amely a legkisebb bú, bánat, szükséglet, betegség, baj, félelem, gyász, érzelem vagy az értelem megzavarásakor jelentkezik, a gond, elégedetlenség vagy gondolatok bármely formája, amely kínt, unalmat, elnehezedést és a lélek felzaklatását idézi elõ, bármilyen módon ellentétes a vidámsággal, az örömmel, a jókedvvel, az élvezettel, amely konokságot vagy ellenszenvet okoz. Hasonlóképpen és helytelenül melankólikusnak hívjuk azt, ami unalmas, szomorú, savanyú, idomtalan, rosszakaratú, magányos vagy elégedetlen. Ezektõl a melankólikus diszpozícióktól senki élõ nem szabadulhat, sem a sztoikusok, sem a bölcsek, sem a boldogok, sem a türelmesek, sem a bõkezûek vagy isteniek nem vonhatják ki magukat befolyása alól, bármilyen összszedett is, elõbb vagy utóbb, megérzi hatását. A melankólia ebben az értelemben a halandók egyik ismertetõjele. A másik melankólia, amelyet tárgyalni fogunk, szokás, komoly betegség, egy meghatározott hangulat, ahogyan azt Aurelianus és mások hívták, nem tévelygõ, hanem állandósult: mivel régóta növekedett, mostanra (bármilyen kellemes vagy fájdalmas) a szokások részese és szinte lehetetlen megszabadulni tõle."
Trier Melankóliája megmutatja mennyire vagyunk sebezhetõek, vagy mint éljük a mindennapjainkat, cselekszünk bevált társadalmi szokásaink mentén, igyekezve megfelelni mások és magunk elvárásainak.
Az igazi kontraszt az esküvõ, mely elvileg vidámnak és önfeledtnek kellene lenni, de amint haladunk elõre a film nézésében úgy lengi körül a fõszereplõt valami csendes elvágyódás, enerváltság még ugyan igyekszik boldognak lenni kevés sikerrel, de egyre inkább csak teher számára a vele érintkezõ embersereg.
Mert ugye van itt mint egy hatalmas csoportképen haszonlesõ fõnök, hideg anya, nemtörõdöm apa, a konvenciók kínos követõje nõvér, annak kíméletlen férje és az egész valami végtelen körtáncban hullámzik elõttünk és a fõszereplõ elõtt mint egy jól komponált Ingmar Bergman filmben, talán A Hetedik pecsétben ahol a halál mögött az emberek táncolva és egymásba kapaszkodva haladnak a végzetük felé.
Justine abban különbözik a bergmani nõalakoktól, hogy teljesen alkalmatlan a társas viszonyokra, önmaga kisbolygója, az emberek csak vonzása mentén közlekedhetnek, soha sem tud vagy nem is akar a saját félelmei és zárt világából nyitni.
Depressziója annyira mély és önmagában gyökerezõ, hogy az állandó önvád, kapaszkodók keresése végletesen felemészti
erejét fásultsága, rémálmai, a megfelelés kényszerének nehézségei teljességgel felõrlik.
Míg az Antikrisztusban Trier igen csak profánul bánik a bibliai utalásokkal, addig nem nehéz felismerni a két mû közötti párhuzamot jelen esetben a megvadult fekete ló szimbolikáját, az apokalipszis tûzesõjét, vagy az égbõl a földre hulló csillag jelentését.
Justin könnyedsége, magabiztos közlekedése az életben csak álca, belül tele van félelemmel, mély és megakadályozhatatlan elvágyódással és rengeteg bonyolult érzéssel.
Meg merném kockáztatni Claire és Justine egy alak két személybe öltöztetve, míg az elsõ az emberek között biztosan közlekedõ Justin addig Justine ennek az énnek a másik oldala. Elvágyódása és vonzódása a kék bolygóhoz az elérhetetlen tökéletesség keresése fontos analógia, ugyan akkor benne él a másik énje mely azt gondolja , hogy a föld pusztulásával mindent elveszünk, ha a tisztítótûz utána van visszatérés az már soha sem lesz ugyan az mint elõtte.
Egy bizonyos nehéz és tele filmes , bibliai, és képi utalásokkal teli film a Melankólia.
Egyben katartikus élmény bele feledkezni ebbe a izgalmas néhol szürreális, néhol groteszk képi világba , feloldozást azonban Trier sem ad.
Egyben jelzi saját démonainkkal nekünk kell megküzdeni magunkban és a mindennapjainkban.

A film felcímkézése alapvetõen félrevezethetett sokakat, ez ugyanis NEM egy sci-fi, tehát ha valaki sci-fit akar nézni, az nézze majd meg a közeljövõben bemutatásra kerülõ Gravity-t, vagy a jól bevált Csillagok háborúját.
Ez a film ízig-vérig egy pszichodráma. Minden szimbolikus értelemmel bír, melyek közül a legjelentõségteljesebb egyértelmûen a Föld felé közeledõ Melankólia nevû hatalmas bolygó. A bolygó és a fõszereplõ különleges kapcsolata már a történések elején megmutatkozik, így hamar rájöhetünk arra, hogy a bolygó - melynek a nevét nem tette túl megfejthetetlenné a szerzõ - a fõszereplõ lelkiállapotát szemlélteti. Az elsõ részben kiderül az is, hogy a lány nem pusztán depressziós, hanem valamilyen komoly személyiségzavarban is szenved; ez az anyjához fûzõdõ kapcsolatából egyértelmûen levonható. Levonható az ambivalens viselkedésébõl is, a megfelelni akarása, az ösztönszerûsége, a pillanatok alatt drámaian ingadozó hangulata.
Katasztrófafilmrõl pedig szó sincs! Nem véletlen, hogy nem jelennek meg a falubéliek, nem tapasztalhatjuk a más filmekbõl jól ismert tömeghisztériát. A közeledõ bolygó nem más, mint az alattomosan, olykor a Nap mögött megbúvó pusztító depresszió, mely aztán végzetszerûen közelíti az Életet jelképezõ Földet. A súlyos depresszió, a mélységes érzelmi fájdalom, melyet a film megjelenít, nem csak nõknek való. És semmiképp nem nõgyûlölõ. Hisz a film végén épp a két nõbõl lesz hõs, akik szembenéznek azzal, ami jön. A Melankólia fenyegetõen közelít, s bár néha-néha azt a hamis reményt nyújtja, mintha elkerülne, aztán könyörtelenül mégis mindent magába szippant.
Persze ezeken az evidens és triviális jelképeken kívül még számtalan apró szimbólum jelenik meg a filmben, azt javaslom, mindenki, akit érdekel és leköt, maga keresse meg és fedezze fel ezeket.

Öröm volt olvasni ezt a magyarázatot!
Egy tapasztalással teli év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mértéktelen korunkban a normális és abnormális kérdése mennyire idõszerû. Amit Trier mesterien láttat, hiszen az õrülettel már nagy gyakorlata van.

Szerintem nagyon egyedi a film, komoly mélységekkel, jól megfogalmazott, mégsem szájbarágós, mai kor számára aktuális és fontos kérdésekkel. Pont az egyedisége miatt valószínûleg sokan nem értik.
Spoiler
A film ugye két részbõl áll, egy szinte real time-ban, nagyon érzékletesen bemutatott esküvõbõl, illetve a világvége közeledtét feldolgozó részbõl. Teljesen más szituációba rakja be ugyanazokat a karaktereket, akik teljesen máshogy is viselkednek. Az esküvõs résznél mindenki kifogástalanul eljátssza a társadalom által elvárt szerepeket, kivéve a menyasszonyt (ill. annak édesanyját is), aki erre valami számunkra ismeretlen oknál fogva képtelen, és ez nem is izgatja, ezért azt mondjuk rá, hogy õrült, vagy nem normális.
Ezzel ellentétben a film második felében minden szereplõnek szembe kell néznie a világvégével, önmaga megsemmisülésével, az elõbb még oly fontos társadalmi normák, szabályok felbomlásával. Mit is csináljon az ember, ha többé már nincs jelentõsége a társadalomnak, amihez egész életében igazodott, próbált megfelelni? Ha hirtelen értelmetlenné válik a szerep, mivel azonosuljon, mihez kezdjen? Ki egyáltalán Õ, ki volt eddig? Mi értelme az életének? Mi értelme a halálának? Az elõbb még olyan magabiztos, a társadalom szempontjából kifogástalan karakterek egyszer csak elveszettek lesznek, pánikba, öngyilkosságba menekülnek a kérdések elõl, ellentétben a menyasszonnyal.
Lehet, hogy az az igazi õrület, hogy a "normális emberek" az egész életüket szerepekben, kényszeres megfelelésben, önmaguk teljes elvesztésében élik, annyira benne élve ebben az össz emberi õrületben, hogy ha van egy ezzel nem azonosuló ember, mint a menyasszony, akkor azt sürgõsen õrültnek, nem normálisnak bélyegzik, mielõtt még el kellene gondolkozniuk, hogy fordítva is lehet...
De napokig lehetne sorolni a film által felvetett kérdéseket, ezért gondolom, hogy remekmûvel állunk szemben.

Gyenge film. Az elsõ 2/3 dögunalom. Az utolsó 1/3 már érdekesebb mikor a bolygót elkezdik figyelni. Csakis nõk nézzék meg 1 zacskó chips és egy csomag papírzsebi társaságában. Tutira õk a célközönség.


SPOILER

Igen, a fazon tényleg elég gyáva volt. Eleve mint csillagászt nem érdekli egy ilyen közeli becsapódás élménye?

Nyomasztó. A hangulat, az õrület, a belenyugvás, az egyre közeledõ elmúlás... Kirsten Dunst karaktere számomra egyenesen visszataszító. Charlotte Gainsbourg alakítása jobb, és a karaktere is jobban tetszett. Sokkal emberibb volt. ***SPOILER*** Mindenki kifordul magából? Lehet...de olyan zavarodott nõkbõl rengeteg van, mint Kirsten. A saját esküvõjén megcsalta a férjét. Nehogy már a közelgõ világvége hibája legyen. Megtette volna ígyis-úgyis. És még rá mondják, hogy õ volt az erõs? Csak azért mert belenyugodott az egészbe? Õ nem is igazán akart élni. Nem tudta, hogy mit jelent élni. A szenvedést, azt tudta mi. Tipikus önsorsrontó. Charlotte viszont nem csak a negatívat látta... minden ember így viselkedne ha tudná, hogy közeleg a vég. Az utolsó pillanatokig próbált hinni, hogy csoda történhet. És az is érthetõ, hogy szegény Sutherland miért vetett véget életének. ***SPOILER VÉGE***
Lars Von Triernek vajon vannak apokaliptikus álmai? :) Nem rossz film, de többet nem szeretném látni. Inkább valami véreset.

Hadd dúljak-fúljak még egy kicsit.

Valaki(nincs is kedvem kikeresni) azon véleménykedett,
hogy az esküvõn nem voltak jó karakterek, kivéve a fõszereplõket(tette hozzá)!
Én meg úgy gondolom, hogy az apa, az anya, a munkahelyi fõnök meg az új beosztott,
valóságos állatsereglet, a film elsõ része (a Justine alcímû)önmagában
megállná a helyét, mint Mikszzáth-i, Maupassant-i, Móricz-i történet.
Minden szimbolizmus nélkül is!
Még azt is mondta kritikus fórumozónk, ha jól emlékszem,
hogy nem történik semmi az esküvõn.
Valóban, a menyasszony a kert gyepén kefél egy számára elég visszataszító vendéggel,
miután megpattan a nászéjszakáról, az anya hepciáskodik, az apa idétlenkedik,
a parti szétmegy, tényleg, gondolom,
a mi kis kritikusunk esküvõje biztos mozgalmasabb lehetett.
Nem kell ahhoz tyúknak lenned, hogy megkritizáld a rántottát,
mondta BernardShaw, nem szívesen mondok hát én sem ilyet,
de kiváncsi lennék, kritikusaink milyen filmet rendeznének.
Tényleg eldobom az agyam, ahogy miondani szokták:
egyesek nem gondolkodnak,csak írnak?!

Még kiegészíteném azzal, hogy amit sinell írt(ha jól csalódom: 21 és 35 hsz.),
azzal mélységesen azonosulok.
Úgy látom, a hozzászólásomból az jöhet le,
hogy sztem Triers egy fajta "feminista".
Azért ettõl elhatárolódok, ez túlzás lenne,
minhdenesetre olyan régiókban jár a mondanivalója,
ahonnan ilyen apróságok teljesen jelentéktelenek.

Nekem speciel nagyon tetszett.
Sõt. El vagyok ragadtatva.
Zseni!!

Végigolvastam a hozzászólásokat, elszomorít ez a (fél)ázsiai posvány,
ami itt rotyog országunkban.
Tényleg, bizonyos értelemben szégyen!
Talán a 25. hsz: Mikulás volt a legorbitálisabb, neki nem ébredtek gondolatai.
Mit lehet erre mondani? Ahhoz aggyal kéne rendelkezni!

Aztán Eszticsoki Triers „mizogíniáján“ agyal. De szép is egy ilyen idegen szó!

Szerintem még az Antikrisztus sem volt „mizogín“(én inkább így írnám, hamár: „mizogyn!),
hiszen mi más volt az a történet, mint a magabiztos, fontoskodó,
atyáskodó mácsó kudarca, bukása?

Ami pedig ezt a Melankoliát illeti,
SPOILER
Mi lehetett volna humánusabb és szebb, mint Justine „helytállása“,
ahogy az anyát megszégyenítõ empátiával nyugtatgatja Leot?
Pedig hát õ a „beteg“ ember(akár azt is gondolhatnánk, a nõiség betege,
mint a nõi karakter az Antikrisztusban.
SPOILER VÉGE
A zenérõl nem lehet eleget lelkendezni, engem Triers már azzal lenyügözött,
aki erre a zenére épít lényegében egy ekkora filmet,
akkor az már eleve csak jó lehet!
Igaz én Wagner-bolond vagyok.

Hehe, ez poén. Épp tegnap akadt a kezembe egy tavaly õszi interjú Kirstennel, amiben azt mondja (pont a Melankólia kapcsán), hogy mindig is nagyok voltak, csak nem mutatta õket. :) Ma meg felbukkan ez a topik...

Ostoba nézõ ostoba véleménye.

Mert az az igazán ostoba,
aki még a meglévõ hatalmas ostobaságára is rájátszik.

Kimondottan kedvelem a Lars Von Trier filmeket, de ez csalódás volt. Egy nagy nulla. Csak ülök itt a film után, és nem hiszem el, hogy ezt a semmit sikerült összehoznia ennek a kvázi zseninek. A Dogville után ezt vétek volt megcsinálni.
A "világvége" sokakat foglalkoztató téma mostanság, és biztos lehetett volna belõle valami értelmeset kihozni. De ha nincs mit hozzátennie a témához, nem kellett volna nekikezdeni. Ez így két és fél óra a semmiért.