Na most akkor: talán kevesen tudják, vagy nincs nagyon a köztudatban, de volt a nyolcvanas években egy angol "neoviktoriánus" vagy inkább "neoromantikus" vonulat, mely olyan színészeket vezetett be a "nagyúri társaságba" mint Helena Bonham Carter, és Hugh Grant. A "neoviktoriánus" film jópár kitûnõ alkotást és alkotót is "kitermelt", de volt jópár emblematikusan borzasztó, gyakorlatilag elviselhetetlen filmeket gyártó rendezõje is - for example: az ezt a mozit is jegyzõ James Iwory.

Arra most nem térnék ki, hogy a "Vaslady" Angliájában miért "fedezték fel" maguknak újra az alkotók az érett viktoriánus kor (1870 és 1905 közötti idõszakról van szó kb.) világát, de az érdekes, hogy ezen filmek minõsége mindig a szexualitás, a szexuális identitás bennük való megjelenésén áll vagy bukik. Ez James Iworynál legendásan és pimaszul erõltetett, vagyis a filmjei is azok. A folytonos lebegtetés (a férfi, ha férfiszámba megy, lányos vagy gyermekded arcú fiatalember némi homoszexuális hátszéllel, a nõ pedig, ha számításba jöhet, a "szerelmeskedésrõl" kérdezgeti idõs nagynénijét, rendkívül unalmas és érdektelen formában, vagy "a képtelen vagy meghitt kapcsolatot teremteni egy nõvel" mondat hagyja el a száját, olyan módon, mintha csak a legköznapibb állítást ecsetelné).

Érdekes, Iwory két utolsó, ebben az idõszakban játszódó (egy '93-as és 2000-es, tehát már jóval a neoviktoriánus lázroham lecsengése utáni) filmjében milyen látványosan el tudott szakadni ettõl a problémától, és mennyivel fesztelenebbül és természetesebben hozták szóba karakterei az ilyesmit: a Napok romjai és az Aranyserleg c. opuszról van szó.

Iwory-nak ugyanis volt érzéke a korszak problémái iránt, mégis, jópár filmjébe került, amíg sikerült rátapintania a annak ütõerére.

A Napok romjai kívülrõl analizálja a viktoriánus Angliát (ahogy egyébként a film alapjául szólgáló zseniális könyv szerzõje, Ishiquro is), a közegébõl kiemelt, s így élete értelmét vesztõ komornyikon keresztül, és ez a perspektíva valahogy megteremti a dolgok hitelességének, elfogadhatóságának feltételrendszerét is.

Az Aranyserleg magas igénnyel megalkotott részletgazdag korrajz, ahol a "címszereplõ" értéktárgy a film középpontjában álló "grandeur" jelképe - e melankolikus - mondhatnók, ha nem félnék manapság annyira ettõl a kifejezéstõl - társadalmi (na és persze romantikus) dráma az angol arisztokrácia kereteinek megbomlását érzékelteti, Ivory szokásos érzelmes, itt mégis jól mûködõ eszköztárával.

És ehhez tegyük hozzá, hogy ezeket a filmeket olyan színészek tették nehezen elfelejthetõvé, mint Sir Anthony Hopkins vagy Emma Thompson, Uma Thurman...



Az emlegetett két filmmel ellentétben a "Szoba kilátással" viszont még vastagon benne leledzik a neoviktoriánus lázrohamban. Képi megalkotottsága jellemzõen tökéletes, a sminkek, kosztümök hitelességéhez jóformán kétség sem férhet, ám a karakterek szörnyen elnagyoltak, a romantika és érzelgõség, valamint a fõkarakterek nevetségesen tálalt szexuális érése, vagy épp túlérettsége olyan elviselhetetlen mértékben keveredik egymással, ami kb. ötöde-hatoda lehet a halálos adagnak.

És persze a színészek: mindnyájunk kedvelt DD Lewis-a, aki itt bizonyára a látens homoszexuális típus egyik legkiválóbb megformálója, hiába, a középszerû szövegkönyv miatt szinte kibonthatatlan karaktere nem tesz mást, mint elbûvölõ jelzõs szerkezetek aranysárga fényébe burkolózva idõnkét elballag a vászon/képernyõ egyik sarkából a másikba.

Maggie Smith, mint minden más filmjében, itt is az egyik legbájosabb öreg hölgy, akit valaha láttam: az alakítása tökéletes, makulátlan és kifogásolhatatlan, de sajnos nem kap elég helyet és szerepet ahhoz, hogy kibontakozzék.
Nagy kár...

És persze itt van még HBC: nagyon sokan nagyon sok felejthetetlen alakítást köszönhetünk neki, de sajnos az ebben a - ahogy a többi neoviktoriánus - moziban nyújtott produkciója is erõsen felejtõs. Nem akarok senkit megbántani, mert tényleg imádnivaló ezúttal is, de sajnos akkor még nem rendelkezett azzal a kifinomult színészi eszköztárral, amely egy ilyen típusú klasszikus fõkarakter megformálásához szûkséges. Az arcán néhol a szenvedés leplezetlen jelei tükrözõdnek, ami sztem nagyon jól bizonyítja az igazunkat, ráadásul a szerep elvileg azt kívánta volna, hogy egy részben tudatlan bakfis, részben érett nõ közötti átmeneti pozícióban leledzõ kisasszonyt formáljon meg, ami, különösen ennek a szövegkönyvnek a segítségével, igen nehéz feladat.
Kimondhatatlanul boldog vagyok viszont, mert ma már játszva fel tudná, egymaga hozni a filmet egy nagyon magas - igen - mûvészi színvonalra.

A szövegkönyvet nem véletlenül emlegettem annyit: ez az adaptáció, mint tudjuk E. M. Forster irásából született, de nem tréfa, gyakorlatilag kiherélte azt. Nem akarok spoilerezni, de a könyv igazi lelkét - ami úgy látszik, Iwory számára túl durvának bizonyult - nem sikerült átmenteni, sõt, különösen a végét tekintve sikerült egy rendkívül közhelyes kis darabot összehozni.

A mondanivaló elveszett, s végül is maradt valami modoros irónia (ami azonban sokkal inkább irányul a történet és szereplõi, mint maga, a modor ellen), valamint maga a modor.

A modor...

Az a modor, amit teszem azt Oscar Wilde vagy G. B. Shaw oly parádésan tudott kifigurázni, ahogy azóta sem sokan.

Tehették, hiszen ez a modor önmagában, a kellõ instrukciók nélkül gyakorlatilag elviselhetetlen...

Vagy, ahogy a díjak seregét elnézem, csak számomra elviselhetetlen, hogy minden tizedik percben elhangzik, ráadásul nevetséges kontextusban a "szerelmeskedés" kifejezés...

Biztos, hogy nem...


4.65/10

H.B.C. olyan rusnya, hogy már fááááj!

MINT mindig .mármint Maggie Smith . imádom . aki vele forgat az ódákat zeng róla és a közös munkáról. nemhiába a brit szinjátszás nagyasszonya .
ajánlom a Tea with Mussolini c filmet

imádom és kész ... annyira jók a színészek és beállítások ... megunhatatlan ...

Nagyon jó film. A héten kétszer is megnéztem, mert vetítette az egyik csatorna. A fürdõzõs jelenet a 3 férfival még mindig ott van:)

Nagyon jóó film! Imádom. Mindenki zseniálisatat aléakít benne! És ez különösen fontos, mert Helena Bonham CArter-nek ez az elsõ filmje (Mert a Pattern of Roses az sorozat. ) És már elsõre ennyire zseniális. Aki teheti, nézze meg!

Egyik kedvenc filmem, megnézem, ahányszor csak lehet.
Nyugodt, derüs, jó szereplõk, kellemes helyszínek, apró angolos humorok. Igazi jó angol film.

szerintem nagyon jó film volt ... egy kicsit lassú folyású, de nagyon jó ... szerettem benne HBC-t ... olyan kis ártatlan ... jó volt :)))

Szeretem én is ezt a filmet.

Nekem személy szerint nagyon tetszett!
Senkivel nem értek egyet aki azt mondja nyálas vagy rossz!
A filmben nagyon jól alakítanak mindannyian!!
Mindenkinek ajánlom!!!

Nagyon szeretem ezt a filmet. Magával tud ragadni a hangulata, és bár annyira romantikus a témája, hogy mindent ki lehet találni elõre, nem a történet,hanem az alakítások miatt tudom élvezni újra és újra, amikor megnézem.

Nekem mikor elõször láttam tetszett. Többszöri nézés után már,nem annyira...
Közepes filmnek nevezem.
Daniel Day- Lewis a sznob arisztrokratát jó,inkább nagyon jól játsza.
Helena Bonham Carter szerintem, nem akorrát alakít.És a szinkronja se lett eltalált.
Nekem túl régi a film... Úgy a színészi játékokkal, nincs baj...
A jelmezek viszont eltaláltak. A helyszínek se rosszak.

Én azt mondom,hogy ez a film,vasárnap délutánra való romantikus,egyszer nézhetõ,talán még szórakoztató kis film,nagy nevekkel...

Egyébként 5 Oscarra jelölték és 3 Oscar-díjjal kitüntetett film...

Én tegnap láttam a filmet. Úgy ültem neki, hogy: á, egy újabb nyálas film....de nekem nagyon tetszett. Azon a jeleneten, amiben a 3 pasi a tóban fürdik, nagyon jóízût nevettem. Nekem bejött a film. Helena amúgy is a kedvenc színésznõm!

Igaz, igaz a 30 év, de közte volt a "Nagy háború", és az elég sok mindent megváltoztatott, például hogy a szigetmentalitásból is jóval kevesebb maradt, amit épp a Napok története is illusztrál. Amellett, hogy a sokat puhítottak a regény keménységén is. Én csak azt mondom, hogy mind a három nagyszerû film, és mind a három máshogy az.

A Gosford Parkot én dobtam be, jelezvén, h valamivel jobb korrajz, mint a Szoba kilátással. Mindezt annak ellenére írom, h pont azt tartom Ivory filmje legnagyobb erényeként számon, h remekül, olykor ironikusan adja vissza az adott kort.
Amúgy meg, kb. 30 év választja el egymástól a két történet szereplõit és ez egy az angolhoz hasonlóan konzervatív társadalom esetében nem olyan borzasztóan sok, véleményem szerint.

A Szobát EM Forster 1908-ban írta, a Napokat Ishiguro jó 80 évvel késõbb, hogy a Gosford Parkról ne is beszéljünk, ráadásul mindkettõ egészen másról és (még egymáshoz képest is) máshogy szól. Tény, hogy mindkettõ remek film, de más kort más stílussal ábrázolnak. A Szoba tökéletesen adja vissza a századelõt és az akkori "úri" társadalmat, Ivory festõi képeivel és a Forster-regényekhez illõ jelenetkomponálással. A szinkron valóban rémes helyenként a fahangú Lucyval, hozzá még a Csárlott-ként ejtett szegény Charlotte (= "Sárlott") nénivel, akit Maggie Smith csodás iróniával alakít.

A Napok romjai olyan zseniális volt, h nagy elvárásokkal ültem neki a filmnek. Azt, h az elõbb említett remekmûvet meg sem közelíti, azt még elnézném neki, de ha megerõltetem magam és úgy teszek, mintha a Napok romjait nem láttam volna, akkor is azt kell mondjam, ez egy középszerû film, a rengeteg klasszis színész ellenére -DDL és Maggie Smith brilliáns, mint mindig- erõsen felejthetõ. A legnagyobb hibát -a szinkron más tészta, akármilyen förtelmes is, nem Ivoryék sara- én a történetben látom. Számomra hihetetlenül szimpla volt. A film humorával amúgy nem volt gond, néhány szereplõ megnyilvánulásain, pár megjegyzésen jókat derültem.
Meg lehet nézni, bár azt nem garantálom, h senki nem fog unatkozni. Elsõsorban korrajzként funkcionál jól -bár akkor már inkább a bámulatos Gosford Park-, de a romantikus filmek kedvelõi között is akadhat, akinek tetszeni fog.

Én is szinkronnal láttam valamikor régen,s kb fél órát belõle.A szinkron kifejezetten idegesített,s nagyon nem estem hasra a filmtõl se.Akként könyveltem el magamban ezt a moviet,miszerint az ultrasznob emberek ízlését biztosan kielégíti,de tõlem ez igen távol áll.

Valóban nagyszerû film, nyert is egy pár díjat.
'94-ben láttam elõször és azóta is mindig szívesen nézem. Teljesen magával ragad a hangulata.
Carter szinkronjával viszont én se vagyok kibékülve.

Nagyon jó és szép film, kitûnõ alakításokkal, bár HB Carter itt még nem olyan meggyõzõ. DDL viszont zseniálisan alakítja a sznob angolt. Ami viszont sajnos csak eredeti hangnál derül ki igazán, mert ugyanis mint mostanában annyiszor, a szinkron ismét bûnrosszra sikerült. Fóleg HB Carteré. És mondanom sem kell, felirat ismét nincs. Kár érte.