Jól megtermett.

A bél és gyomor rendszert megtámadó vírusokra gondoltam.
És szójáték gyanánt összemostam az Ószövetségbeli despota uralkodó nevével.

Még mindig jobb mint egy valós vírus. Ahasvírus úrnál meg különösen jobb.

"Holnap és holnap és holnap: tipegve

Vánszorog létünk a kimért idõ

Végsõ szótagjáig, s tegnapjaink

Csak bolondok utilámpása voltak

A por halálba. Húnyj ki, kurta láng!

Az élet csak egy tûnõ árny, csak egy

Szegény ripacs, aki egy óra hosszat

Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmû

Meséje, zengõ tombolás, de semmi

Értelme nincs."

(Shakespeare)

"Ne szóljatok szükségrõl. A legalja

Koldús is, bár teng, bír fölöslegest.

Ha természetnek többet, mint mire

Szüksége van, nem adsz, az emberélet

Az állatéval egyértékû lesz.»"

(Shakespeare)

"Ahab mindörökre Ahab marad, ember. Ez az egész megváltoztathatatlanul elrendeltetett. Te meg én végigjátszottuk már billió évvel azelõtt, hogy ez az óceán hömpölyögni kezdett."

(Herman Melville"

Akutagava Rjúnoszuke:
A pókfonál
1

Magányosan õgyelgett Buddha egy napon a Paradicsom lótusztavának partszegélyén.

A víz fölött a virágzó tavi lótusz olyan fehér volt, mint a gyöngy, s a széttárt szirmok közt az arany bibék és porzószálak mondhatatlan illattal töltötték meg a levegõt.

Reggel volt a Paradicsomban.

Buddha egyszerre megtorpant a vízparton, és a tó felszínét beborító levelek közt, egy nyíláson, lenézett a mélybe.

A Pokol padozata éppen ott volt a Paradicsom lótusztavának mélyében. A Szanzuno-Kavát, az alvilág folyóját, s a Hári-no-Jamát a rettentõ tûhegyet olyan tisztán lehetett látni a tó kristályvizében, mintha három dimenzióban mutatná õket a mélység.

Buddha ekkor megpillantott egy Kandata nevû embert, aki a többi bûnössel együtt ott sínylõdött a Pokol fenekén.

Kandata valamikor híres betörõ volt, fosztogatott, gyilkolt, házakat gyújtott fel. Egy jótettet azonban mégiscsak a javára lehet írni. Egyszer, mikor keresztülvágott a sûrû erdõn észrevette, hogy az út mentén mászik egy pók. Kandata felkapta a lábát, hogy az állatkát halálra tapossa, aztán hirtelen ezt gondolta: „Nem, mégsem. Ennek a semmi kis élõlénynek is van lelke, igazán nem volna szép ha gondatlanul elpusztítanám.” És hagyta, hogy továbbmásszon a pók.

Ahogy lenézett a Pokolba, Buddhának eszébe jutott, hogyan mentette meg Kandata a pók életét. S a jó cselekedet jutalmául Buddha elhatározta, ha alkalom nyílik, kiszabadítja Kandatát a Pokolból. Szerencsére, amint körülnézett, meglátott egy pókot, amely éppen szépséges ezüstfonalat szõtt a jégmadárszínû lótuszleveleken.

Buddha derûsen fölemelte a pókfonalat. Megfogta, és a gyöngyfehér virágok közt, a nyíláson át, lebocsátotta a Pokol mélységes fenekére.
2

Kandata a többi bûnössel együtt hol fölbukott, hol alámerült a Pokol padozatán a Vértócsába.

Szuroksötét volt mindenütt, és amikor néha valami átcikázott a sötétségen, az csak a Hári-no-Jamá tûvillogása volt, még a sötétségnél is irtózatosabb. S aztán a temetõ csendje volt a mélyben, és semmi hang, csak egyszer-egyszer a bûnösök elfúló sóhajtása.

Aki már idáig jutott, úgy kimerült a Pokol felsõbb rétegeinek sokféle gyötrelmétõl, hogy nem maradt ereje a jajgatásra sem.

Így aztán Kandata, akármilyen híres betörõ volt, társaival együtt fulladozott a vérben, és vergõdött a tócsában, mint a haldokló béka.

Aztán eljött a pillanat. Kandata véletlenül fölemelte a fejét, és ahogy fölnézett a Vértócsa mélyébõl az égre, látta, hogy egy ezüstös pókfonál ereszkedik éppen õfelé, a magas, magas Mennyországból, lassan és halvány csillogással a szótalan sötétben, mintha félne az emberi pillantástól.

Kandata összecsapta a kezét örömében. Ha belekapaszkodna a pókfonálba, ha felmászna addig, amíg a fonál engedi, biztosan megmenekülne a Pokolból. Az ördögbe is, ha minden jól megy, még bekerülhet a Paradicsomba. S akkor soha nem kergetik fel a Hári-no-Jamára, és nem kell a Vértócsában elmerülnie.

Ahogy ezt végiggondolta, már meg is markolta a pókfonalat, és teljes erejébõl mászni kezdett fölfelé. Híres betörõ volt, régóta ismerte az efféle módszereket.

Hanem a Pokol kitudja-hány-milliárd mérföldnyire fekszik a Paradicsomtól. Akármennyire nekigyürkõzött Kandata, nem volt olyan könnyû kijutni innen. Erõlködött valameddig, de végül úgy kimerült, hogy egy hüvelyknyit nem bírt följebb kúszni. Mit volt mit tenni, kényszerpihenõt tartott, és ahogy ott csüngött a pókfonálon, lenézett a mélységes mélybe. Mostanáig annyira erõltette a mászást, hogy a Vértócsa, amelyben nemrég még fuldokolt, legnagyobb ámulatára teljesen eltûnt odalenn a sötét messzeségben. És az irtózatos Hári-no-Jamá homályos tûvillogása is alulról érkezett. Ha tehát ilyen iramban mászik fölfelé, könnyebben kijut a Pokolból, mint ahogy gondolta volna.

Összekulcsolt kézzel lógott a pókfonálon, és nevetett Kandata, és kiabált, úgy, ahogy soha az odalenn töltött évek alatt, és harsogta, hogy: „Sikerült! Sikerült!”

És akkor hirtelen meglátta, hogy a mélybõl megannyi bûnös követi õt a pókfonálon, és hogy rendületlenül másznak följebb és följebb, mint a megeredt hangyaboly.

Kandatának belekáprázott a szeme a látványba, széles szája bambán kinyílt a csodálkozástól és a rémülettõl. Hogy fogja ez a hajszálfinom pókfonál, amely õt is épp csak hogy megtartja, kibírni ennyi ember súlyát? Ha ég és föld között elszakad, akkor hiába küszködte föl magát idáig, maga is fejjel visszazuhan a Pokolba. Nem, nem, ez rettenetes volna, ez nem történhet meg.

Közben pedig a bûnösök százai és ezrei hemzsegtek kifelé a sötét Vértócsából, és teljes erejükbõl igyekeztek a magasba a csillogó, hajszálfinom pókfonálon. Ha most sürgõsen nem csinál valamit, a fonál mindjárt kettészakad, és õ a mélybe hull. Kandata felüvöltött:

– Hé, ti bûnözõk! Ez a pókfonál az enyém! Ki a fene mondta, hogy rámászhattok? Eresszétek el! Eresszétek el!

Ebben a pillanatban a pókfonál, amely mostanáig semmi jelét nem mutatta a gyengeségnek, hirtelen csattanva elrepedt azon a ponton, ahol Kandata beléfogódzott.

Minden hiába. Még sikoltani se maradt ideje. Nyílegyenesen, fejjel lefelé visszazuhant a sötétségbe, sebesen pörgött, pörgött, mint a búgócsiga.

A pókfonál pedig, a csillogó és hajszálfinom pókfonál, rövidre szaggatva csüngött a holdtalan, csillagtalan égbõl.
3

Amint ott álldogált a Paradicsom lótusztavának partszegélyén, Buddha közvetlen közelbõl szemlélte mindazt, ami történt, és mikor Kandata lesüllyedt, mint a kõ, a Vértócsa fenekére, Buddha továbbsétált a parton, és elszomorodott.

Mert az, hogy Kandata a maga hideg szívével csak a saját életét mentette volna meg a Pokolból s hogy ezért elnyerte méltó büntetését és visszahullott a Pokolba, Buddhában mélységes szánalmat ébresztett. De a Paradicsom lótusztavának virágai nem törõdtek az efféle dolgokkal.

A gyöngyfehér virágok Buddha lába elõtt himbálóztak. S ahogy himbálták magukat, a széttárt szirmok közt az arany bibék mondhatatlan illattal töltötték meg a levegõt.

Dél volt a Paradicsomban.

Nyammm. ;-P

:

Én még a cigi végéig itt, aztán sipirc konyha. :(