10/10
FElepHánt 2009 jan. 10. - 20:30:58 10/10
(1/1)
VÁSSZA ZSELEZNOVA KIVÉTEL ÉS SZABÁLY Zsótér Sándor Nemzeti Színház

Míg a katonás Barbárok afféle poszt-csehovi képeskönyvnek tûnt, a Vássza Zseleznova elõ-
adása Gorkij plebejus burzsoágyûlöletét reprezentálja, méltó folytatásaként a Színiegyete-
men rendezett, sajnálatosan kevésszer játszott Anyá-nak. Míg az a munkásmozgalom ideali-
zált képét mutatta, a Nemzeti legfiatalabb évjáratú, markáns egyéniségeivel színre állított
zolai-balzaci látlelet a friss cári nagypolgárság családi tablóját fürkészi. De szó sincs bárso-
nyos budoárokról, a mai minimálba öltöztetett családtagok Ambrus Mária leleményes polc-
rendszerében bujkálnak, még a címszereplõ nagyasszonynak is be kell érnie a konyhapad-
kával. A Kaukázusi krétakör félsikere után, Básti Juli most rátalált a hamisítatlan zsótéri
hangvételre, sziszegõen szikár, sziklazord: pengeajkai közül a visszafojtott energia iszonya-
tos feszültsége sistereg elõ. A többiek sûrû szerepcseréinek követését a testükre tetovált
cirill és a ruháikra írott latin betûk segítik, de több esetben annyira tökéletes átlényegü-
léssel találkozunk, hogy az új figurát látva, szinte elfelejtjük a színészt, aki néhány másod-
perce még más alakban állt elõttünk. Varga Mária majdnem férfias nõvére könnyedén si-
mul át a kisebbik lány butácska létezésébe, Söptei Andrea pedig igazi reveláció: régebbi,
végtelen poézisû lányalakjait idézi lebegõ átszellemültségében, majd ridegen agresszív ke-
ménységgel száll szembe anyjával, mint az az idõsebb lánygyermek, aki az üzletasszony gát-
lástalan kíméletlenséget örökölte. Az ifjú férfiak is példásan teljesítik sokoldalú feladatu-
kat, Orth Péter hetyke természetességû, viharos lendületû matróz-virtusa bravúros. Le-
nint markolászva egyaránt küzd gyermekéért és a forradalomért Bánfalvi Eszter, alakítása
az ösztönös ráérzés és az érett tudatosság ragyogó gyümölcse.
A Patyomkin-páncélos ogyesszai lépcsõje tikkasztó sivatagba vezet, Brecht tandarabja két
tekercs hullámpapír attraktív közremûködésével elevenedik meg. A pengeéles elemzésen,
a sallangtalan játékstílus megteremtésén túl, Zsótér Sándor-nak arra is futja, hogy ezen
szerény csomagolóanyag segítségével veszélyes karavánutat, megáradt folyót, súlyos ter-
het, szûkös sátrat jelenítsen meg. A kreatívan tépegetett anyag pénzzé, irattá, sõt még
ennivalóvá is válik, ahogy a színészek is majd' egy szál semmiben képesek karakterüket ér-
zékeltetni. László Attila minden szavában a gyilkos racionalitás önzése éget, alakítását
tízezervoltos sistergés eszméletlen intenzitása jellemzi, csúcson kezd és fokozás nélkül is
végig fehérizzásban képes tartani az elképesztõ feszültséget. Mátyássy Bence elváltozta-
tott hanggal, torzzá merevült arccal teszi felejthetetlenné teherhordóját, riksakulitól a
taposómalom rabszolgájáig a megnyomorított embermilliók minden jellegzetességét szin-
tetizálva beszédes pantomimjében. Megalázkodik és alkalmazkodik, elbukik és újra felkel,
kitart a végsõkig, sajnos emberségében is, ami a vesztét okozza. Bámulatos teljesítmény!
Szabó Kimmel Tamás ékes deklamációval összegzi az ítéletet és a tanulságokat, megint a
hitvány, a rossz gyõzött... De ennek ellenkezõje igaz Zsótér Sándor rendezésére, amely
a zavaros félmúlt után, a korszerû színház elsõ diadalát jelzi ebben az elátkozott, eddig
inkább Nem!Színházban.