Ez az idétlenül gubancos Krasznahorkai-idézet is csak azt mutatja, hogy ez mekkora gány. Így csak azok írnak, akiknek fogalmuk sincs a jó stílusról.

"Gyulán született, apja Krasznahorkai György ügyvéd, anyja Pálinkás Júlia TB-ügyintéző.[1] 1960–1968 között a gyulai általános iskolába, majd 1968–1972 között a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium latin szakára járt.[2] Ezt követően Szegeden, majd Budapesten hallgatott jogot 1974–1976 között. "
Forrás: Wikipédia
Én itt két alföldi várost is látok felsorolva.

Tarr Béla szokásos nézhetetlen ámoklátása. Sem ő, sem a forgatókönyv író Krasznahorkai László valószínűleg nem járt még alföldi vidéki falvakban, városokban. Ott az emberek nem hülyék...ellentétben a belkörúti alkotókkal.

Ez egy rossz film. Nem értem? Persze, mert ebben nincs semmi érthető. Öncélú művészkedés. Mint a free jazz. Eret vágni magamon meg megy film nélkül is.

Érdekes film volt. Hanna Schygulla miatt néztem meg, aki a kedvenc színésznőm és akinek a filmjei nagy hatással voltak rám. Egy élmény volt látni egy magyar rendező filmjében őt. Már csak ezért is megérte, hogy elkészült ez a film, de az egész filmnek van egy sajátos hangulata. Nem az a típusú film, amit 5 perc múlva el is felejt az ember. Elég lesz a zenéjét meghallani és máris felidézi majd bennem a filmet. Viszonylag kevés (félig-meddig) magyar filmre igaz ez.

A film elején felvillantott optimista látomás után a nyugati civilizáció totális csődjét láthatjuk kitűnő képi világgal. Nem egy derűs mozi, de érdekes módon végig leköt.

A film alapjául egy kiváló modern magyar regény szolgált:
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Így kezdődik:
"Minthogy a fagyba dermedt dél-alföldi településeket a Tiszától majdnem a Kárpátok lábáig összekötő személyvonat a sínek mentén tanácstalanul őgyelgő vasutas zavaros magyarázatai s a peronra idegesen ki-kiszaladó állomásfőnök egyre határozottabb ígéretei ellenére sem érkezett meg („Hát, kérem, ez megint fölszívódott…” – legyintett kajánul savanyú képpel a vasutas), a mindössze két, csupán efféle, úgynevezett „különleges esetben” pályára ereszthető rozzant, fapados vagonból és egy kiöregedett, beteg 424-esből összeállított mentesítő szerelvény a rá amúgy sem vonatkozó s máskülönben is hozzávetőleges menetrendhez képest jó másfél órás késéssel indult csak el, hogy a nyugat felől hiába várt személy elmaradását meglehetős közönnyel és tétova beletörődéssel fogadó helybéliek ily módon mégiscsak célhoz érjenek a szárnyvonal még hátralévő, közel ötven kilométeres útján."

Hosszú, tömény mondatok, a magyar nyelv lehetőségeinek egészen zseniális kihasználása, a szókapcsolatokkal, mondatszerkezetekkel, mondatokkal kifejezhető árnyalatok, érzések végletekig történő finomítása jellemzi.
Alapos odafigyeléssel, nagy érzékenységgel megírt könyv.
Érdemes elolvasni.

Nézhetetlen

Nem tudom mikor irták ezt a kommentet de nagyon igaz.....

A film, aminek az első zenei betétje volt a legkiemelkedőbb pontja - a Valuska címmel ellátott, ki is rángatott a világból. Pedig milyen fergeteges jelenetek voltak benne, a ricsajozó, bottal hadonászó és a lábosfedéllel cintányérozó gyerekek, a GTA 1-2-szerű küldetések, menj ide, beszélj ezzel, az erőszakosan itató idegen a köztéren, monoton séta az utcában, monoton menet a köztérről, gyújtogatás, felfordulás távolról tűzijátékkal. Komolyan vehetetlen megvalósítások - sántán botorkáló szimbolizmus miképpen a torz bálvány, mint az űrt kitöltő hamis bálvány az emberek gyarló, sötét ösztöneit szabadítja fel, miközben a bálna csak bálna és az emberek látják bele azt amit, ezzel egyébként nem lenne baj, de ahogy ez a filmen meg van valósítva, illetve amilyen hiányosan... -, komolytalan helyzetek, akciók és reakciók. Ebben az alkotásban az emberek a 40-esektől a 70-esekig vannak megjelenítve, 20-asok, 30-asok a főszereplőn kívül nincsenek is, az univerzumban rendőrök sem léteznek - csak egy rendőrkapitány, de ő is minek -, a hangulat fokozása érdekében az adott helyzetben a katonaság lép fel és nem a rendőrség, de ez szinte sehogy nincsen bemutatva és abból sem következik semmi, ahogy az állatias csőcselék dúlásának sincs veszélyesség érzete, súlya és az sem tart sehova. Dolgok megtörténnek egymásután, vágás. Jelentéktelen dolgok túlhangsúlyozódnak, jelentékeny dolgok hangsúlyt vesztenek, vagy elvesznek, a nagyképről nem tudunk semmit, de az üzlet üveges mennyezetéről mindent megtudunk.
Feltételezem a 90-es évek globális (nyugatias, itt Kelet-Közép-Európában is) szabadságélményét és boldogulásreményét megölni kezdő 2000-es monotonitás, kiábrándultság is megjelenik a filmben, csak amennyiben így van, rosszul implementálva.
Nem attól magaskultúra valami, hogy fekete-fehér, hogy a vágás esztétikája nem számít, mert csak vágás, hogy odadobott, félkész, szétstilizált, elnyújtott, nem hibátlan, de ettől autentikus jelenetekben abszurd módon utalunk valamire és akkor ez már filmművészet, "kelet-európai filmművészet". Sok mindent lehet szeretni, gyakorlatilag bármit, de azt határozottan sznobizmusnak tartom, amikor valaki ezt a filmet a jó értelemben vett művészfilmnek tekinti, mert olyan különleges és érteni kell. Ez egy nagyon személyes világ, így, vagy úgy megvalósítva, közös attitűd révén lehet ehhez is kötődni, de ez nem magaskultúra. Az érte való arrogáns rajongás pedig egy virtuális klubtagságot jelöl, kiválasztottság tudatot erősíteni szándékozó identitásképzést.

Tarr Béla legjobb és legösszetettebb filmje. Tele szimbólumokkal, allegóriával.
Nem ismerek jobb (sem hasonló színvonalú más) magyar filmet.
Az a képsor, amelyben a meztelen (leginkább az élet és a halál között lévõ) idõs ember látványa szembesíti a csõcseléket saját embertelenségével, a filmmûvészet leghatásosabb jelenete.
És az is kivételes, ahogy a leginkább egy holokauszt túlélõre emlékeztetõ öreg és a meggyalázott bálna közös allegóriáját felépíti.
Ezt sem Amerikában, sem Nyugat-Európában nem tudták volna így megfogalmazni.
A film természetesen nem ajánlható bárkinek, és nem emészthetõ akárki által, mint ahogy Wagner zenedrámái sem, ehhez szükséges egy bizonyos intellektuális fejlettség és hozott anyag.

Errozioról szól.Ki,mikor,hol született úgy éljük meg.

Amióta láttam a Werkmeister Harmóniákat, azóta könmyû megfogalmaznom, hogy mit jelent számomra a filmMÛVÉSZET: "Nézd meg a Werkmeister harmóniák elsõ, kb 10 perces jelenetét, az maga a filmmûvészet". Ebben a jelenetben egyszerûen minden tökéletes: a fények, a vágás nélküli kameramozgás, a szereplõk játéka, a szöveg, a zene... Ez a jelenet beszippant, ott találod magad a kisvárosi kiskocsma közepén, és Valuska elõadása magával ragad. Ha mást nem is, de legalább ezt az egyetlen jelenetet mindenkinek érdemes lenne megnéznie, akárhogyan is vélekedik Tarr Béláról.

Szerintem azért ennyire konkrét dolgot nem lehet ráhúzni a film témájára, fõleg hogy az nem éppen úgy van megalkotva, hogy könnyen értelmezhetõ legyen. Ezt hogy a herceg Jézus a bálna Isten stb. akár más vallásra is rá lehett volna húzni, de akár politikai témára vagy teljesen random dologra.
Ráadásul Tarr szerint nem a történet a lényeg, szerintem se, itt sokkal fontosabb a hangulat, az érzés, ha a történet a mondanivaló lenne a lényeg, akkor sokkal érthetõbben lenne az egész film megfogalmazva gondolom...
úgyhogy szerintem felesleges dolgokat belemagyarázni.

Kedves Coleman!

Melyik filmszakon tanultál?

ELTE? Szeged? Debrecen?

Mert, hogy valamelyiken tanultál, az biztos. Nem hiszem el, hogy magadtól alakítottál ki olyan ízlést, ami erõsen közel áll a hivatalosan kannonizálthoz. Az 1929-es "Greed" plakátja, mint profilkép, már önmagában gyanús volt nekem nálad - ne érts félre, Stroheim filmje kiváló! - de, és legyünk õszinték, ma Magyarországon az õ nevét csak azok ismerik, akik filmszakosok (vagy akik rendszeres Filmvilág olvasók (jómagam is az vagyok, egyébként) - de ezek sajnos ritkábbak).

És folytatódik a kétséget kizáró metódus a kedvenc rendezõid nevével - Tarr Béla, Alekszej German, Hou Hsiao-Hsien, Alekszandr Szokurov, Mike Leigh, Abbas Kiarostami, Paul Thomas Anderson, Claire Denis, Jean-Pierre Dardenne - Luc Dardenne, Wong Kar-wai, David Cronenberg.

Ilyen névsort kedvenc rendezõirõl csak filmszakos prezentálhat - pláne így, ebben a formában, ezzel a körítéssel.

Tudom, kedves Coleman, mert én is filmszakos voltam. Én is kijártam a filmelmélet- és fimtörténet szakirány rögös útjait - tudom, mirõl beszélek.

Na, ezt csak így felvezetésként.

Mert azért tessék azt megjegyezni egy életre, hogy Tarr Bélát egy bizonyos ponton túl csak azok szeretik, akik:

a; nem ismerik
b; sznobok
c; filmszakosok, akik valamelyik Tarr Béla-imádónál tanultak
d; azok, akik nem nézték végig a "Sátántangót".

Mert a Sátántangó az a Rubicon, amelyen átlépve én senki Tarr-rajongását nem vagyok hajlandó tolerálni. Nem elismerni, nem elfogadni, nem megérteni - pusztán TOLERÁLNI sem!

Na ne nevettess már, kedves Coleman!

Inkább menj ki te a térre, labdázz, sétálgass, barátkozz, minthogy leülj újból megnézni a három maratonnyi idõn keresztül a képernyõrõl áradó nihilt. Én böcsülettel kitanultam volt a film formanyelvét, számos rendezõt tanulmányoztam. Meg tudom különböztetni azt, aki valóban mond valamit, és aki úgy csinál, mint ha valóban mondana valamit. És Tarr néha utóbbit mûveli. A Sátántangóban pl. végig...

Ne keverjük össze Tarkovszkij spirituális csendjét, Ozu egyszerre emelkedett és lesújtó csendjét vagy a Kárhozat lélekfolytó csendjét a Sátántangó semnmitmondó, MÛVÉSZKEDÕ csendjével.

És hozzátenném még - mea culpa - kétszer valóban Grünwalsky-t írtam Krasznahorkai helyett. (Film)szakmai ártalom.

A Kárhozat szerintem nem a fõmû, de legyen ez a véleményed. Ellenben a Sátántangó ellenes kirohanásokkal le kéne már állnod.
Állíthatod, hogy kibírhatatlan, de mi az, hogy ez az igazság és punktum, cáfoljátok csak, akkor is így van? Kinek az igazsága? A Tiéd mindenek felett? Megfellebbezhetetlen? Hülyeségeket ne írjunk, ha egy mód van rá.
Én kétszer néztem meg, másodjára egy barátommal együtt, nagy élmény volt mindkétszer és rendkívül szórakoztatónak tartom, egyáltalán nem vontatott vagy nehéz film. Nagyok sok ismerõsöm van, aki hasonlóképp. Hogy hosszú? Szerintem filmrajongókkal elõfordult már, hogy több filmet is megnéztek egy nap alatt.
Ha akarod megnézem veled együtt is (szavamon foghatsz!), amikor már rád törne a roham, kimész a parkba labdázni vagy sétálsz egyet, hallgatod a madarakat, leveleket gyûjtesz. Én meg a végén elégedetten állok majd fel, de te természetesen közlöd, hogy ez semmit nem jelent, ez igenis nézhetetlen (mellesleg, ha kibírhatatlan, akkor - feltételezem - te végig sem nézted, márpedig, ha te nem, akkor ki más lenne képes rá?).
Egyébként Grünwalsky tudtommal semmilyen címen nem vett részt Tarr film elkészítésében, de hogy nem az õ prózájára hangolták a Tarr filmeket, az egészen biztos (Krasznahorkai lesz az).

Te, nem tudom hány Tarr Béla-filmet láttál, de ez a legfogyaszthatóbbak közül való... :)

Nem véletlenül használtam a "fogyasztható"-szót (lett légyen bármily provokatív is a Tarr-fanok számára), hiszen a Weickmeister a rendezõ elsõ olyan mozija, amely egyértelmûen nemzetközi közönséget céloz be. Ez a film bevallottan az európai és egyéb országok mûvészfilmes közönségét célozza be - s bár igaz, hogy nem részesült túl sok elismerésben, de tény, hogy mûködik. Mostanra, visszamenõleg is, sokan megnézték külföldön és nemzetközi szinten népes a kedvelõinek tábora. Ennek ellenére még nem lett sokkal könnyebben befogadható, mint bármelyik Tarr-munka az 1987-es váltás óta, de tény, hogy a gyomrot kevésbé megfekvõ opuszok közül való.

Egyébként úgy vélem, hogy Tarr igen tehetségesen indult. A szociofilmes vonalban õ rettenetesen otthonosan mozgott - a nyolcvanas évek hasonló területen alkotói közül nem emelkedik ki (mint teszem azt Szomjas), viszont nagyon-nagyon jó, elgondolkoztató opuszokat (Panelkapcsolat, Családi tûzfészek) tudhat magáénak. Tarrban azonban - mint azt már ekkori rövidfilmjei is bizonyítják - meg volt egy posztmodern alkotói kiemelkedés lehetõsége.

Ahhoz azonban évek kellettek, hogy az ehhez illõ hangot megtalálja. 1984-ben, az Õszi almanach-kal már igen közel jutott a problémához (itt már Víg Mihály a zeneszerzõje, mint mind a mai napig összes nagyjátékfilmjében). Azért is tartom ezt kiemelkedõ állomásnak az életmûvében, mert az Õszi almanach, posztmodern jegyében fogant, elvontabb mûvészi törekvéseket hordozó, ugyanakkor közönségfilmnek is tökéletesen megteszi. Méltatlanul elfeledett opusza ezért a nyolcvanas éveknek - minden megrögzött Tarr-gyûlölõvel megnézetném.

Az 1987-es Kárhozat viszont a fõmû. Ezt a szintet sem azelõtt, sem azóta nem sikerült megugrania Tarrnak - igaz, a léc itt nagyon magasan van. Itt szólal meg az alkotó hangja, Grünwalsky prózájára (elsõízben), és Víg zenéjére hangolva, egyetemes és magyar szövegkörnyezetben egyformán értelmezhetõ módon. A Kárhozat mégis inkább elõbbi - egyetemes példázat egy egyetemességet nélkülözõ korban.

Sajnos ilyet többet nem igen sikerült tetõ alá hoznia

Sõt, 1994-re megrendezte ugyanazt a flmet, csak gyatrább és elviselhetetlenebb módon - tegyük hozzá a Sátántangó 100%-osan befogadhatatlan, és minden Tarr-imádó istenítése ellenére (akik közül szerintem nagyon-nagyon-nagyon kevesen nézték igazából végig) semmi nincs benne, ami érdekes volna. Sõt, még pokollá teszi a befogadás folyamatát elviselhetetlen, kibírhatatlanul hosszú és fölöslegesen elnyújtott játékidejével. A Sátántangó kibírhatatlan - és itt a pont. Tessék cáfolni, de ez az igazság.

Lehet, hogy ezt Tarr is megérezte, amikor nemzetközi piac felé fordult - a Weickmeister még bizonytalan tapogatózás e téren, a Londoni férfi viszont már profi munka, köszönhetõen koprodukciós mivoltának is. Kifinomult, szinte túlfinomult képi világgal dolgozik, expresszív és stilizált beállításokkal, amelyek fekete-fehérben még jobban mutatnak. A nemzetközi stáb és a színészek nagyon jól mûködnek együtt - a filmen érezhetõ némi mívesség, valami klasszikus ízre való - nem izzadtságszagú - törekvés.

Viszont Víg zenéjén túl nem sok minden köti Tarr-énjéhez. Ez nem szémélyes film - ez fesztiválfilm. Elõre kitalált fesztiválfilm, ami nagyjából pont becélozta az cannes-i Aranypálma jelölés színvonalát. És a dolog bejött - ez pedig pont elég volt egy Tarr Béla (most már brand!) jegyezte, Simenon-adaptációtól. (Hogy egyébként ez is egy borzalmasan vontatott - magyarul üzenettelen - film, az már más kérdés...)

Tarr ennél többet tud - s az eddigiek alapján a nagy felhanggal (na persze!) utolsó filmjének beharangzott Torinói ló talán meg is mutat ebbõl valamit. Az idén kijött fllm sokkal mélyebb, õszintébb, vallomásosabb jellegû - eszkatológiai témaválasztása rendkívüli a 3D-s világvége-filmek korában (ld. a Filmvilág ehavi vonatkozó cikkeit). A "forró" Grünwalsky "hideg dadogására", s a nyûhetetlen, felülírhatatlan Víg Mihály zenéjére komponált "Turin horse" lehet annak a szintézisalkotó szándéknak a lenyomata, amivel Tarr fellépett. Remélem nem fullad sem amatõrizmusba, sem nézõelidegenítésbe, sem öncélú mûvészkedésbe. Tarr mindegyikre képes, pedig sokkal rátermetebb.

A Weickmeister viszont nem befogadhatatlan. Ha nem tetszik, ne nézd. Ennyi a javaslatom...