hogy kerül ide ez a f.... Össze-vissza beszél, itt eddig komoly emberek szerepeltek.

Napersze a nagy Uj:))Egy eredetieskedõ bohóc.Aki olvasta a Népszabiban írt khm.. karcolatait az tökéletesen látja hogy kivel van dolga.Késõbb sem okoz csalódást az biztos .Én meg inkább Darvasi És-beli véleményével értek egyet.Erölködés meg ezen a kalmopyrinen látszik de nagyon,nameg a pl.sándor Erzsin ,ahogy hasogatja szõrt.Te pedig átlátszó vagy mint az üveg ,mivel Kgyuri(aki szerint kalmo S. Erzsi férje:)) védi Alindát és én is ,de kizárólag azért ,mert JÓ,már vártam ,hogy mikor jössz fikázni õt.Te nagyon egyszerû lélek vagy, hiába próbálod ellensúlyozni avval a sok idegen szóval:D.

Hát Uj Péter nem akárki, és igenis ért a médiához. Szerintem jól látja az egész Veiszer jelenséget, gyakorlatilag egy túlértékelt középszerrõl van itt szó, kérem szépen.

Te meg csak erõlködjél tovább, úgy sincs semmi értelme.

Ész nélkül?és ezt épp Te mondod?Ha lenne neked ,akkor észrevetted volna ,hogy én csak mostanában kapcsolódtam be ,de kalmopirin kezdettõl fogva valami mániákus módon fikázza Alindát ,saját érvei nincsenek ,hanem hülyéket rángat elõ ilyen nagykaliberû orgánumokból ,mint Távkapcsoló és Index.A legutóbbi "okos " meg jön a látens kurvázással .Te pedig folytatod azt ,amit kgyurinál is próbáltál ,hogy mindig bizonyos személyek ellen ugatsz,de ott is Te maradtál a hülye:)

Mi van, tata, te vagy a veiszer kirendelt védõügyvédje, aki ész nélkül leugat minden ellenvéleményt?

És arra nem gondolsz ,hogy lehet ,hogy nem õ a primitív ,hanem pl az, aki azzal jön ,hogy "valakinek a valakije":DD
Honnan tudod pl,hogy mitõl esünk el? Amitõl elestünk azt nem tudhatjuk ,hogy egyáltalán van e? Kevesebb elfogultságot kívánok ,vagy legalább nem ennyire átlátszót:))

Valóban én sem tudom már eldönteni, hogy tudatosan raknak ilyen buta és a középszernél alacsonyabb színvonalú mûsorvezetõt ilyen jó riportalanyokhoz, mert nem okoz semmi gondot, vagy nincs is nagyobb elvárás a szerkesztõk részérõl? Vagy esetleg valakinek a valakije?

De hogy én néhány percnél nem bírom tovább miatta, az mindig bebizonyosodik. Rengeteg minden érdekes és értékes gondolattól esünk el az õ primitív közremûködése miatt -- és ez nem megbocsátható, én úgy vélem.

Eldönthetnék az irigy és tudálékos kritikusok ,hogy most az a baj ,hogy "nem kapargatja Alinda a lényeget" vagy az ,hogy "ragaszkodik a kérdéséhez mint egy pitbull"
Szerintem meg az ,hogy aki érzi ,hogy nem tudná utánacsinálni fele ilyen jól sem ,az mindenféle hülyeséget felhoz ,amibe bele lehetne kötni :a hangsúlyokat ,a kötõszavakat stb.Érdekes módon a csücsörítõ kis görcs Krizsó az nem zavarja õket:D
Szóval kedvesem ezek nem támadhatatlan érvek ,hanem igaztalan szõrszálhasogatások:D

Íme, egy konkrét adás elemzése, védhetetlen érvekkel:


Távkapcsoló

Vigyenek egy másik univerzumba! Ha mûködik a távirányító, nincs sok esély arra, hogy a Zárórát nézzem esténként az M2-n. Többször is nekilendültem már, fõleg ha érdekelt a beszélgetésre hívott vendég, márpedig a legkitûnõbb kortárs mûvészeket, mestereket hívják, akiknél sokszor az is nagy szó, hogy egyáltalán leereszkednek a földi halandók közé egy interjúra. Aztán agyidegzsábát kaptam Veiszer Alinda kérdéseitõl, és lóhalálában menekültem, mint a Szökés címû sorozatban az elítéltek a fegyházból.
Fedezékemben idõnként felriadtam arra, hogy a mûsorvezetõnõt mindenféle díjakkal bombázzák (a Nõk a Médiában Egyesület 2007 legjobb nõi közszereplõjének választotta, tavaly pedig Junior Prima díjat kapott), számos rajongói oldala van és olyan kritikusok is dicsérik, akik több embert aláztak már le, mint Torquemada. Minden izmomat megfeszítve nekiültem tehát újra a Zárórának.
A rendezõ-dokumentumfilmes Gyarmathy Líviával viszonylag szépen elbeszélgetett a pályájáról, leszámítva a tengernyi de-vel kezdett mondatot, szóvalt, mondjukot, igazábólt és hátot. Pár suta kérdése inkább az életbölcsesség vagy az érzelmi intelligencia hiányából adódott. Például megkérdezte Gyarmathyt, hogy miután elveszítette férjét, ilyenkor „meg kell fogalmazni, hogy nem lehet föladni, nem lehet leülni?”. Talán még sosem volt ilyen helyzetben, ezért kérdez efféle csacsiságot. Persze nem is lehet minden este egy hátrányos helyzetû tévécsatornán, egy asztal mellett ülõ két embernek világot megváltani egy tévére alkalmazott rádiómûsorban.
Másnap Zsótér Sándor színész-rendezõ jött vendégségbe. Itt már jól emlékeztem arra, miért kellemetlenebb számomra ez a mûsor, mint egy végbéltükrözés gondolata. „Deee, persze nem illik ilyen direkten rákérdezni, de azért mégiscsak érdekel engem, hogy ezekbõl a rendezésekbõl, amelyek az utóbbi idõben a te kezed munkáját dicsérik, ezekbõl nagyon-nagyon úgy látni, hogy neked valami nagyon nem tetszik abban a világban, amiben most vagyunk, vagy abban a társadalomban, vagy abban az erkölcsben, hogy ilyen nagy szavakat használjak. Hát már csak azért sem, mert mondjuk abban a Brecht- darabban, ami az egyik felét adja ennek a két egyfelvonásosnak, abban olyan nagyon direkten közlöd is, vagy közli a színész, vagy szóval együtt közlitek a nézõkkel, hogy tessék már egy kicsit elgondolkodni, hogy milyen az a világ, amiben élünk. Szóval nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy te hogy mozogsz ebben a világban, te hogy érzed magad benne, és jól érzem-e azt, hogy ami a te rendezésedben megjelenik, az nagyon is arról szól, hogy neked nagyon nem tetszik” – „kérdezte” rögtön Veiszer Alinda, mire Zsótér kiszenvedett, patakokban elindult róla a víz és konkrétabb kérdésért könyörgött. Brechtrõl kezdett beszélni, és a legutóbbi rendezésérõl. Egyszerûbb volt, mint a kérdésre válaszolni.
„Neked abban igazad van, hogy ott van a színpadon, amit gondolsz, de mégis annyira direkten is ott van és annyira egy-egy és tényleg csak egy-egy aktuálpolitikai kiszólás is jelen van egy darabban, ami, hát szóval…” – makogott a mûsorvezetõ. „Teljesen idegen tõlem mindenfajta aktuálpolitizálás” – cáfolta meg Zsótér. „Te mondjuk, honnan tudod, vagy mi az a hang, ami megszólal belül, vagy mi az a kritériumrendszer, aminél azt érzed, hogy szerintem érdemes belevágni abba, hogy mondjuk Sarah Kane-t, akit elhanyagolnak a magyar színpadok, sõt, lehet, hogy tévedek, akkor majd kijavítasz, hogy ha jól tudom, te elõször is állítottad színpadra Sarah Kane-t Magyarországon, tehát hogy akit így elhanyagolnak a színpadok, te mégiscsak valahonnan tudod, hogy az egyszer csak mûködni fog. Te ezt honnan tudod?” – „Az az érdekes, hogy ezek mind nem mûködtek, én mindegyikkel megbuktam” – magyarázta a rendezõ udvariasan. Talán egyszerûen elintézhette volna a kérdéshömpölyeget azzal, hogy õ született tehetség, saját, sikerre kárhoztatott (vagy nem) „kritériumrendszerrel”, vagy hogy Orson Welles beszél hozzá álmában, és megmondja neki, melyik darabokat vigye színre.
De Veiszer Alinda, akár egy pitbull, ragaszkodott a kérdéséhez – talán mégis inkább politikusokkal kellene interjút készítenie. „Jó, jó, de én most igazából arra volnék kíváncsi, hogy a te elõtte lévõ életed, ami még a rendezések elõtt volt, mondjuk hogy ha vissza kellene bontanod, miért mosolyogsz, még nem is mondtam semmit, tehát hogy ha vissza kellene bontanod, hogy mondjuk milyen elemek azok, amelyek aztán beleépültek már a kezdet kezdetén is a rendezésedbe, akkor mondjuk mit tudnál mondani, hogy ezek a tapasztalatok vagy élmények, ezek honnan vannak? Nyilván egy életbõl, csak az életnek mely részeibõl?” – „Hát a legsötétebb bugyraiból.” – „Ezt most viccbõl mondod?” – „Nem, de nem hiszem, hogy közügy az én életem” – tért ki Zsótér. Majd kifejtette, a színházban az alkotói folyamatot élvezi, hogy valami létrejön, amit elképzelt. „Ez a távolságtartó magyarázat erre.” – „Akkor konkrétabban kell kérdezni, mire kíváncsi?” – „Hát nyilván van ennek egy ilyen felszíne is, amit most te elmondtál.” – „Szerintem az nem felszín, hogy nem ezt tanulod 19 vagy 20 éves korodban, hanem a peremén vagy egy szakmának…” – „Miért ezt választottad, ha egyszer azt érezted, hogy ez ilyen peremterület?” – „Mert ez indult a fõiskolán, amikor érettségiztem.” Ezt a beszélgetést még az angol posztmodern dráma félistene, Tom Stoppard sem írhatta volna meg különben. Nem a riporter érdeme, hogy Zsótér végül mégis bizalmas gondolatokat osztott meg a nézõkkel, ha elmondhatta a magáét két zavaró kérdés között.
A másnapi Zárórába Konok Tamás festõmûvészt hívták vendégül, akit Zsótérhoz hasonlóan keresztre feszített Veiszer Alinda. Ha Petõfi Sándor ült volna a stúdióban, tõle is azt kérdezgette volna, pontosan mit érzett akkor, mikor a Befordúltam a konyhára” címû verset költötte, és vajon volt-e konkrétum a háttérben, vagy csak úgy általánosságban érezte-e azt, hogy éppen ebben a versben fog visszatükrözõdni a késõbbiekben a személye kapcsán elõszeretettel emlegetett ars poeticája, miszerint haragban állt az Osztrák–Magyar Monarchia elnyomó rendszerével?
A külhonba szakadt, majd hazatelepült festõmûvészt azzal kínozta, hol érzi inkább otthon magát, és inkább mûvészileg, vagy emberileg, meg mindkettõ, vagy egyik sem. „Tehát mondjuk érzelmileg ez marad inkább a haza, vagy Franciaország is, hogy van ez önben.” Nem csak azért volt eret szaggatóan nehéz kérdésként értelmezni mondatait, mert nem vitte se le, se fel a hangsúlyt. Újra nekifutott: „akkor az egyértelmûen kimondható, hogy a dobogó legfelsõbb fokán holtversenyben Franciaország és Magyarország?” „Jó, jó, jó, de ez nem tekinthetõ érzelmi kötõdésnek” – puffogta le az idõs mûvészt, aki mikor megint nem tudott dönteni, még Svájcot is belekeverte a sztoriba. Megint közbevágott: „Na jó, de ugye, öhö… […] hogy mi az a hasonló érzelmi kötõdés?” – ez már az interjú ötödik perce volt, és nem tudtunk túllendülni ezen a kérdésen.
„Önrõl elõszeretettel mondják azt, hogy valahogy mindig ott volt, ahol történt valami a képzõmûvészetben. Igazából ebben van is valami, az az ötvenes évek, amit itt töltött Magyarországon, az önnek egy kulturálisan nagyon pezsgõ közeg volt. Hogy mást ne említsek, önnek Bernáth Aurél volt az egyik tanára […] amikor visszajött utána jóval késõbb Magyarországra hosszú távollét után, akkor messze nem tapasztalhatott ehhez hasonló, nem tudom, intellektuális közeget sem.” Ez a stílus nekem túlontúl bizalmaskodó, tiszteletlen, de lehet, hogy csak félreértelmezem ifjonti lelkesedését. Az sem szimpatikus, ha a riporter tegezõdik a vendégekkel, legyenek bár idõsek vagy fiatalok. Bár látszólag felkészül, nem tenném a fejemet rá, hogy több ez az életrajzok elolvasásánál. Már csak nyelvi kuszasága, közhelyessége, slampossága miatt sem. A kommunista diktatúra alatt a képzõmûvészetre nagy súly nehezedett – fejtette ki Konok. „De ebben az az érdekes, hogy ugyanez a súly, vagy ugyanez az irány önt is megtalálta egyébként, vagy megkísértette, hogy úgy mondjam, csak nyilván nem egy diktatúra súlya” – próbálta magát kifejezni a mûsorvezetõ. „De ha jól tudom, elmentek önhöz és azt mondta egy amerikai kereskedõ, hogy fessen nekem, megveszem, de csak ha cirkuszi témát fest. […] De akkor ez a megkeresés még az elõtt a szakasz elõtt volt, hogy elkezdte volna megtalálni önmagát? […] Ez a figura én vagyok, vagy egyáltalán figura vagyok? […] Szóval tudta, hogy mit jelent festeni technikailag, de akkor még nem tudta, hogy mi (sic!) az a Konok Tamás. Hogy milyen kérdéseket tett föl önmagának. Vagy hogyan zajlik az az út. […] Ez a pillanat mikor jött el önnél, amikor azt mondta, hogy érzem, tudom, már nem akarok cirkuszokat festeni pénzért, mert már tudom, mi (sic!) vagyok. […] A formái nem kötik meg önt nagyon? Nem jobban megkötõ az ön festészete, mint mondjuk valami nyitottabb… a síkok, a körök, a vonalak azok nem szabályoznak be nagyon?” Azért szimpatikus gesztus, hogy megpróbálta meggyõzni Konok Tamást arról, mennyivel közérthetõbb és fogyaszthatóbb lenne, még magával is jót tenne, ha nem geometrikus képeket festene, hanem mondjuk bukolikus csendéleteket az Alföld mezõin legelészõ békés szarvasmarhákkal.
Veiszer jobban járt volna, ha megismétli Váradi Júlia kérdéseit egy 2007-es Élet és Irodalom- interjúból, mert az biztos, hogy legalább olvasta. „Ha már arról beszélünk, hogy az apollóni világnézet és a dionüszoszi világnézet, az apollóni az” – „Apollonisztikus!” – javította ki a vendég. „Szóval az apollóni az sokkal rendszerezõbb, építõbb, szerkesztõbb, talán nyugodtabb és kicsit átgondoltabb világkép, mint a dionüszoszi, ami egy kicsit ilyen tödödödödödö, szóval ilyen felfokozott érzelmi állapotot feltételez” – itt már az ufóknak könyörögtem, hogy vigyenek egy másik univerzumba. Hiába, a kortárs mûvészet már olyan magas nekem, hogy még a nyelvi dadaizmus sem segít megérteni.

Bálint Orsolya

2009. január

Ja és ,hogy pukkadj!:

DARVASI LÁSZLÓ

Veiszer Alinda beszélget



Az efféle mûsornak nem az a jellegzetessége, hogy beléjük botlik az ember. A koffeines csecsszopó harmadjára is elaludt, vége a családi vívóleckének, kiebrudalt anyósunk a hófödte pusztában bolyong, a szomszéd bányában is leálltak a vérszivattyúk, amikor is egyszer csak azt mondja egy fiatal, kedves nõ, tudja, arra gondoltam, hogy.

Az jutott az eszembe, hogy.

Ez nagyon érdekes, de.

Áááá, olyan nincsen, hogy nyugdíjas balett-táncosként beleereszkedem a palota díszkarosszékébe, és megtekintem, miként diskurál soros alanyával Veiszer Alinda. Hogy direkt kivárom ezt a mûsort. Általában elmélázva, szórakozottan, félájult állapotban kattintgat oda az ember, általában már lemondott a világról, és mintha a világ is lemondott volna róla, és aztán. És aztán ott ragad, és beleélénkül a dologba. Na, de vajon miért ragad ott?

Veiszer Alinda természetesen gyárban dolgozik, és ezt meglehetõsen régóta teszi. A futószalagon szinte naponta érkezik egy újabb, érdeklõdésre számot tartó, érdekes életû, különös szokásokkal bíró, tanulságos sorsú magyar, egy virtigli értelmiségi. Ez a magyar értelmiségi lehet bárki, színházi ember, kolléga, író, benzinmotorok konstruktõre, kéziratgyûjtõ, a lényeg az, hogy a szakmájában elismert legyen, olyan delikvens legyen, aki letett valamit az asztalra, akinek a neve mellé illeszthetõ valami jelentékenység a spanyolviasztól egészen az illatosított atomháborúig.

Mármost a televízió még mindig arról szól - és ez már nyilván így is marad -, hogy milyen szeretne lenni az ember. Vagyis nem arról, hogy milyen. A televízió természetesen szólhatna arról, hogy milyen az ember, de folyvást az derül ki, hogy a tisztelt nézõt az orosházi vágóhíd vagy budai orgonabokrok mellõl kevésbé érdekli, milyen õ, éppenséggel milyen az élete, milyen az éhség, az alávetettség, a nyomor, a siker, a hazugság, az õszinteség, és nem sorolom tovább. Aki azt gondolja, meg lehet mondani a televíziónak, hogy milyen legyen, milyen morális és szakmai követelményekkel bírjon, az helyesen gondolja, mert éppenséggel tényleg meg lehet és kell is az ilyesmit mondani, hanem azért mégis az látható, hogy úgyis a televízió találja ki magát. A televízió már csak olyan, hogy magas ívben tojik az elvárások tanfelügyelõi passzusaira. De még a közszolgálati televízió is. Viszont lehet ravasznak, eltökéltnek is lenni.

A beszélgetõs mûsor olcsó, mint az ingyenleves. A beszélgetõs mûsor, különösen az ilyen, macerás dolog. Naponta van, és ez sok. Ez a gyár. Föl kell készülni rá. Veiszer Alinda szorgalmasan készül. A mûsorvezetõ nem konfrontatív alkat, van benne az ámuló naivából is, csakhogy mindeközben erõs tényszerûséggel és ügyes pedagógiai érzékkel teszi a dolgát. Nem, nem dolgozik képzeletbeli harapófogóval, inkább a szakmaiság és a személyesség közötti jótékony sávban terelgeti az önhitt, érzékeny, olykor sértett, máskor szorongó alanyt, kicsit tol rajta erre, kicsit amarra, és semmiképpen sem engedi elszabadulni.

Azért kedves szívemnek ez az éji mûsor, mert az is szépen kiderül, hogy Veiszer Alinda aktuális választottja milyen szeretne lenni, illetve az, hogy egyébként pedig milyen. Portrémûsor, ugye. Óhaj és valóság nem mindig vagy többnyire nem fedi egymást, és ebbõl kellemes feszültség fakad. Egyszer láttam a mûsorvezetõt némileg idegesebbnek a szokásosnál, nem, nem is ideges volt, inkább elképedt, csodálkozott, mert mintha úgy érezte volna, hogy a dörzsölt és tehetséges Sugár Andrásból, a Panoráma egykori mindenesébõl, aki maga egyébként két lábon járó kordokumentum, nem tudja kihúzni az igazságot, nem tudja õszintévé tenni, de hát éppen ezáltal derült ki minden, hogy ti. tehetség, önhittség és megalkuvás miként parolázott ama levitézlett korban. Ezekben a mûsorokban jól látni, milyen az ember. Schwajda György direktor azt mondja a Nemzeti Színház épületérõl, hogy az bizony nagyon szép, miközben látni a lélek bonyolultságát, aminek egyébként õ az avatott papja, látom a drámát, hogy ezt kell mondania satöbbi. Néha van dráma. Nyilván ezért is maradok ott, a készülék elõtt. És nyilván azért is, mert kíváncsi mûsorvezetõt látok. Kíváncsinak maradni, ilyen hosszú távon, ennyi alany után nem lehet egyszerû dolog. Azt hiszem, Veiszer Alinda folyamatosan becsapja a televíziót, a nézõt, mert mégiscsak elmondja, elmondatja, milyen az ember. Sokszor látjuk az óhajok mögötti didergést. Pillanatra sem akarja, hogy a mûsor róla szóljon. Aki látta nagynevû, hasonló mûsorban könyökölgetõ kollégáit, azt is tudhatja, hogy milyen nagy teljesítmény ez, és miféle erõfeszítéseket igényel.

(Záróra, m2)

Mégegyszer végigolvastam ennek az Ujnak az irományát ,és hogy mennyire hülyeség ,amit ír:Szilágyira azt mondani ,hogy "fecsegõ és nem kapargatja meg a dolgokat"? Mikor köztudottan annyira agresszív ,hogy kb azt is nekiszögezi a riportalanynak ,hogy maga miért ilyen hülye pl? Abszolút téveszme ettõl a férfiba oltott Sándor Erzsitõl.:))

A mai Koncz beszélgetés tanúlsága szerintem meg az ,hogy Zsuzsa inkább énekeljen ,mint filozofáljon.Nagyon általánosságokat mondogat,és ezen még Alinda sem tud kivételesen segíteni.És nem kéne eröltetni ,hogy hú én aztán a dalokkal mennyire szándékosan mondtam mindig igazat és voltam ellenálló.Mert azért az Illés együttesnél voltak komolyabb ellenállók is ,ráadásul a szövegeket Bródy írta ,és õ sem mindig a cenzúra bosszantására.Ebbõl a vágányból ,hogy a lemezek címei mintegy Koncz életének Ars poeticája lenne talán Alinda is kiléphetett volna .Igaz ,akkor meg mi marad?,mert amúgy nem olyan nagyon érdekes személyiség a Zsuzsa.Eszteleg lehetett volna intimpistáskodni,hogy milyen viszályok voltak miatta az együttesben mondjuk.

na ez aztán telitalálat :Sándor Erzsinél hibbantabb tollforgató ,ha lehet,akkor ez az ujj péter.Aki nem lenne képben olvassa el hatásvadász hablatyolásait ,amiket a Népszabadságba szokott irogatni.Ahogy ott jópofizik meg poénkodik az kétségtelen nem unalmas ,hanem röhejes.Na és ,amilyen bulvár szennymédia lett az Index az õ égisze alatt az se semmi.
Normális emberre nem tudsz hivatkozni ,nagy fenekedésedben?
Ráadásul szánalmas az ,hogy saját véleményed annyira gyenge ,hogy ilyen képzelt mérvadókat rángatsz elõ:)

Uj Péter (index fõszerkesztõ) véleménye:


"Engem rettentõen irritál a modora, a felfogása, az “úgy teszek, mintha rettenetesen felkészült riporter lennék, de legalábbis nagyon érdeklõdõ, szimpatikus bölcsészlány”. Ügyes alibizés imho. Halálra untatnak az interjúi. Ha olyan téma van, ami még érdekelne is, akkor meg halálra idegesít, hogy még csak nem is kapargatja, merre kéne indulni. Soha nem hallottam még, hogy föltett volna kemény, lényegbe vágó kérdést. Az új Szilágyi János, version kékharisnya, tulajdonképpen. (Bár igazságtalan vagyok: Szilágyi nyilvános fecsegésben világbajnok volt. Tényleg.)

Aki érdemi interjút hallgatni, az kapcsolja be az Inforádiót, este hét felé, amikor Napifix kolléga és aktuális interjúalanya éppen formában van (sajnos ebben a mûfajban kettõn áll a vásár). Na, az kérdezés. Nem ilyen semi contact bazsalygós értelmiségieskedés."


http://cvikli.blog.hu/2009/11/26/kisfero_cevtmn_kisfero_szarmagyarnaklenni_azt_meg_mindig_nem_tudtam_eldonteni_hogy_a#comment-form

http://www.es.hu/?view=doc;25080

Azé ne legyél mán ennyire idealista,régen is voltak hiányosságok az otthoni példamutatással igen sok helyen .És az meg nem árt ha az iskola is fontosnak tartja az alapvetõ értékeket ,normákat.

Döbbenten hallgatom a mûsort .
Hogy nem lehet manapság elvárás az, hogy OTTHON neveljék a gyereket olyannak, hogy beilleszkedjen egy közösségbe ( iskola)? Hogy tudja, mi a kötelesség, a tisztelet, a viselkedés , a tolerancia? A becsület és az erkölcs ????? Erre SOSEM kellett oktatni a szülõket - mindenki kapott egy mintát otthon a saját szüleitõl és abból a társadalmi közegbõl, ahol élt, és késõbb ezt gyakorolta a gyerekével, továbbadta a gyerekének....
Nehogy már OKTATNI kelljen ezt !!!
Ha mára valóban annyira lepusztult a társadalmi erkölcs, hogy ez nem így mûködik - akkor elfogadom, hogy 1 generációt szülõ-korban nevelni kell erre. A következõt már az átnevelt szülõ tudni fogja nevelni. De inkább a társadalmat kellene visszaterelni abba a mederbe, hogy ezek ALAPELEMEK legyenek minden ember tudatába - mint voltak eddig mindig. Aki ezt nem tudta, nem ezek szerint élt és viselkedett, azt a társadalom elõbb-utóbb kivetette magából , tehát muszáj volt tudni , ezeket a szabályokat betartva kellett élni. Nem volt alternatíva - mert az maga a bûnözés volt.
Alapvetõ tévedésnek tartom a "szakember " álláspontját és elméletét. A javasolt megoldásokat is. Hová, merre tartunk ? Rémisztõ.

kalmopirinühk

Ma PogányJudit ismétlésvolt.
Kiváló mûsor. Ez a Pogány is!

Mindíg volt egy rossz érzésem: túl sok õ egy Koltainak, nem érdemli az meg.

A-t már nem is dicsérem.
Látom, közbn szerencsétlnm kaé,ppiribnünk ésdütötte szokásos csodafegyverét, SándorErzsit.

Csak ne SándorErzsi férjét kell tisztelnünk benne?

Nem tudom ,hogy emlékszel e ,hogy párszor benyomták ezt a Sándor Erzsit a Heti hétbe,aztán ott is duzzadt a feje attól a sok észtõl ,de jóformán meg sem tudott mukkanni,a többi slágfertig szereplõ között.Úgyhogy javasolnám neki a nagyobb önkritikát és szerénységet.