Lovas Ilona

Képzőművész, textilművész. 1970-1974 között Magyar Iparművészeti Főiskola, szövő szak. 1973: milánói Textiltriennálé II. díja; 1993: Munkácsy-díj; 2005: érdemes művész. A Velemi Textilművészeti Alkotóműhely tagja. 1975-1977 és 1990-1991 között New Yorkban lakott. Budapesten él. Pályafutása a '70-es években textilművészként kezdődött. Ez az időszak a kísérleti textil korszaka volt, a művészek, így ő is, a műfaj határait feszegették. Munkásságának első időszakában olyan tárgyakat hozott létre, amelyek már nem textilek voltak, hanem lágy anyagokból készült képzőművészeti objektek. Ilyen volt az 1980-as pécsi kiállításán bemutatott environment: víz, fű és nyomott vászonanyag kombinációja. Kőszegi kiállításán hét darab, kézzel öntött nagyméretű papírtáblát állított fel: Stációk (1984). Az egyes táblákon növényi magokból és a papírt merevítő, belső drótkonstrukcióból alakultak ki a felületen át- meg átütő keresztmotívumok. A többi táblán nem jól olvasható, inkább jelzésszerű testamentumszövegek szerepeltek. Az utolsó tábla - oltárként - vízszintesen feküdt a földön, papírfelületéből fű sarjadt. Ez a "természetpanteon" a természetműtárgy viszony új fejezete volt. A műalkotásban a természet nem mint ábrázolás jelent meg, hanem önmaga a természet lépett elő műtárggyá. A XX. század pusztuló biológiai környezetében élő művésze számára kötelező gondolat áll tevékenységének középpontjában: az életelemek és az ember kapcsolatrendszerének tönkretétele elleni tiltakozás. A természetre és a Testamentumra utalás együttes hatása, a "keresztre feszített természet" allegória tökéletes formai megteremtése munkáját korszakos jelentőségűvé emelte. A '80-as évek végétől egy másik biológiai eredetű anyagot talált művei alapanyagául, a marhabelet. Abban a formában, ahogy ő használja, ez a közönséges, állatias anyag pergamenné nemesül. Nagy orsó- és gubóformákból épít össze szobrokat, installációkat. A bél egykori erezete, mint egészen lenyűgöző ornamentika (jégvirágszerkezet) konzerválódik szobrai felületén, és ezzel a közvetlen természeti eredetére utal vissza. A pergamencsíkokból kialakított hatalmas henger, légiesen lebegő gubók vagy az óriási katlan, a gigantikus pajzs mind az életről szólnak, annak nyomon követhető jeleivel és mégis műtárggyá dermedt formáival. A '90-es évek közepén ezek az installációk újra társulnak az öntött papírral, mágikus, titokzatos apró tárgyak serege jön létre, üzenetek a jövő századnak.