A szerkezet és a cselekményminták a Párhuzamos történetek című regényben.
S nem hagyott többé nyugodni a gondolat, hogy akkor a prózaírás tulajdonképpen a kauzális gondolkodás cselédlányaként működik, kizárólag a megtörténővel foglalkozik, holott az sem foglal el kisebb területet az életünkben, ami nem történik meg.
Ami nem történik meg, holott elvileg megtörténhetne, nem feltétlenül egy lehetséges történés kimaradását jelenti, hiszen eredményében legalább oly végzetes, visszafordíthatatlan és súlyos lehet, mint amikor valami megtörténik. Másfelől, amikor valami nem történik meg, akkor maga az elmaradás, a kihagyás mégis csak megtörténik. Fordítva is gondolkodhatnánk az egészről. Amikor olyan érzésünk támad, hogy valami egészen rendkívüli történik, csak éppen nem értjük, miért éppen most, miért nem valaki mással, miért épp velünk, akkor talán egy olyan történés hatása alá kerültünk, amelynek szereplőit és cselekvő erőit egyáltalán nem ismerjük, idegenként működnek az életünkben, ami azt jelenti, hogy az okok a számunkra belátható oksági kapcsolatok körén kívül állnak.
A beláthatatlan kölcsönösségeknek ugyanezen erejével gyakorolunk hatást ismeretlen személyekre, akik szintén nem tudhatják, hogy mire véljék az egészet vagy az egyes történéseket.
A világegyetem tárgyai és jelenségei végül is nem csak a felfogással és az értelemmel működnek együtt, ezek csupán vékony kéregként, hártyaként fodrozódnak a bugyogó mély és a megfoghatatlan magasság között, hanem ennél jóval nagyobb mértékben a felfoghatatlannal és az értelmezhetetlennel.
Olyan emberek történeteit írni meg, akik soha nem találkozhattak vagy igen felszínesen ismerhetik csak egymást, egymás sorsába mégis alaposan belebeszélnek. Ez a rejtett és rejtélyes összefüggés vajon helyet találhat-e az elbeszélés zárt szerkezetében. Netán az egymástól független vagy éppen egymástól függő, de mindenképpen önmagukba zárt történetek nem egy olyan szerkezetben lépnek-e kapcsolatra egymással, amelynek a mintája maga a káosz.
Formálisan mindez azt jelentené, hogy nem csak a zárt szerkezetet kéne elfelejtenem, hanem vissza kéne térnem mindahhoz, amit a görögöknek a káosz eredetileg jelenthetett. Igei alakja ásítást jelent, főnévi alakja ásítóan üres teret. Olyan dolgok megnevezésére szolgált, amelyekről senki nem tudta volna megmondani, hogy miként és miből és miért és minek a hatására lettek ilyenné az idők kezdetén. A fenyegetéssel és a tragédiával teljes ősüresség, amelynek természetétől fogva nincsenek kérdései és válaszai sincsenek, később az elképzelhetőség naiv vágyától űzve megszülte a sötétség és az éj megfoghatóbb fogalmát. Homérosznál már úgy találkozunk vele, mint aminek van alakja. Hesziódosznál immár nem a világ ürességének jelölésére szolgál, hanem inkább kozmoszt jelent. Ovídiusz számára a káosz már egyenesen materiális természetű, nála úgy jelenik meg, mint nyers tömeg, amelyben rendezetlenül és vakon hevernek egymáson a később születők magjai és kezdeményei.
/Nádas Péter/
A(z) Katona József Színház előadása
Hozzászólások