(Hudi László)
A H. U. D. I. társulat új előadása Hudi László rendező és társulatvezető színházi munkáinak drámai vonulatába illeszkedik leginkább. Azokra a tapasztalatokra épít, melyeket a Londoni Nemzeti Színház Stúdiójában, jeles brit színészek számára tartott workshopja alkalmával szerzett, 2004 tavaszán. Kiinduló pontja az intim személyesség, a hétköznapiság, mely a múltba helyezett drámával párosul. A társulat legújabb darabjában Ibsen Vadkacsa c. művét dolgozza fel, melynek történetét közös múltként (mitológiaként) kezelik, és melyhez személyes asszociációikat kapcsolják. Ennek a közös múltnak érzelmi összetartó magja természetesen Hedvig önfeláldozó öngyilkossága, melynek terhe minden egyéb szereplőt meghatároz. Mivel a drámai események már csak a múlt emlékei, ezért az előadás legfontosabb üzenete nem a történetben rejlik, hanem a megközelítésben. Nevezetesen: már nincs dráma, csak a dráma emléke van; már nincs folyamat, csak a megállt idő van; már nincs lineáris fejlődés, csak a körkörös önigazolás van. Hedvig halálos hiánya foglalja viszonyba, egységbe és közösségbe a szereplőket, akik talán már nem is szereplők, nem is színészek. Már nem a színpad kiváltságos és titokzatos hősei, hiszen néző és színész egy térben, egy asztalnál ül, ahol egy történet, egy közös múlt, egyenrangú részesévé válnak. Csak ennek a közös múltnak a megidézése oldozhat fel bárkit, és indíthat meg egy új történetet. Mindez egy olyan formában történik, amelyben a színpad és nézőtér, színész és néző között leomlik a láthatatlan üvegfal, a közönség megszólítása hétköznapi, egyszeri és rendkívül intim. A színház, mint az illúzió evidens helyszíne, a várakozásokkal ellentétben átváltozik: a produkció elveszti minden látványosságát, marad vallomás.
A(z) Merlin előadása
Hozzászólások