A Macskajátékot ma már - jó ideje - a magyar drámairodalom klasszikusai között tartjuk számon. (...) A maga idejében forradalmi mű volt, a korabeli magyar színházi nyelvet megújító, új utakon járó szabálytalanság. Jár neki tehát, hogy újra és újra megkeressük azt az új vagy más formát, melyben ez az örök kortárs ugyanolyan jól érzi magát, mint eredeti köntösében.
A Macskajáték amúgy azért is vált klasszikussá, mert olyan egyetemes dologról szól - jelesül a halálról, vagy még tágabban az elmúlásról -, melyhez mindannyiunknak zsigeri közünk van. Elemi tapasztalásunk, hogy a dolgok természete az, hogy elmúljanak. Az ember, e gondolkodó nádszál Örkény szavaival "az egyetlen lény, amely tudja magáról, hogy meghal". A Macskajáték az elmúlás melankóliájával szemben arról a fájdalmas, mulatságos és groteszk küzdelemről szól, ahogy az ember mégis, mindennek ellenére dacolni képes a halállal. Ez a harc zavarba ejtően ismerős. Magyar dac, mondhatnánk. Egy szerelmi háromszöget látunk a darabban, benne a mi Budapestünket a hatvanas-hetvenes évek állóvizében. Vagyis inkább a mában, voltaképpen mindegy, a lényeg nem változott.
De mi a lényeg? Mi vagyunk a lényeg. Budapest, vagy ha úgy tetszik, Magyarország lakóinak lelkülete a lényeg. Utcáink, kapualjaink, lépcsőházaink, lakásaink és szobáink levegője. A félszavak, melyekből megértjük egymást. És a félszavak többé állnak össze, mint amik: sorssá. Ellenszegülni az elmúlás kikerülhetetlen törvényének, pofán röhögni azt, akivel szemben esélytelen vagyok: nagy, kollektív személyiségjegyeink egyike ez. A mi magyar sorsunk, mondhatnánk.
A(z) Budaörsi Latinovits Színház előadása
Hozzászólások