Pelé és más focisták

Újra elővettük kedvenc focis filmjeinket a 2018-as labdarúgó világbajnokság apropóján. Íme a lista.

 

A perzsa labdajáték

Van, akit a futballban a játék szépsége vagy a csapatjáték ragad meg, más a a versengést tartja fontosnak, és persze van, aki a sport mögött teljesen mást lát.

Az iráni Dzsafar Panahi zseniális vígjátéka, a 2006-os Pályán kívül olyan fociőrült, fiatal lányokról szól, akik a szigorú vallási előírások miatt nem járhatnak ki a meccsekre, ám ők minden áron szeretnének belógni.

Iránban ugyanis mindig is rendkívül fontos volt a futball, és bár az iszlám forradalom miatt egy időre a háttérbe szorult, ma újra százezrek járnak meccsekre, köztük lányok is, bár ők fiúnak öltözve. A legtöbbjüket még a bejáratnál letartóztatják, és őrizetben, egy kerítés mögött kell várakozniuk a stadion mellett, míg véget nem ér a mérkőzés. Nem egy kegyetlen büntetés, de a film hősnőinek el kell viselniük minden ujjongást és üvöltözést, ami a meccset kíséri, és mindezt úgy, hogy nem láthatják. És ami még ennél is rosszabb, végig kell hallgatniuk a rájuk vigyázó katonák kommentárját, akik semmit sem tudnak a fociról. Panahi ennél jóval keményebb filmeket is csinált az iráni rendszerről és a nők szerepéről, meg is lett az eredménye: hosszú évekre eltiltották a rendezéstől.

Kínai szelek fújnak

Furcsa helyről érkezett Stephen Chow (A pofonok földje) 2001-es komédiája, az Üsd, vágd, focizzál! (Shaolin foci), ami összegyúrja a kungfu-filmek klasszikus elemeit a focival, és az eredmény nem is olyan rossz.

A takarítóként dolgozó Sing (maga a rendező, Stephen Chow) legfőbb vágya és küldetése, hogy a shaolin harcművészetet elterjessze a világban. Egy véletlen találkozás során összeismerkedik az egykori csodacsatárral, az immáron két évtizede kripli Funggal, aki meglátja a fiatalemberben a focitehetséget.

Singet nem kell sokáig győzködni, beszervezi öt egykori társát, és megkezdődik kiképzésük. A cél: sikerrel szerepelni a focibajnokságon, amelyet Fung nemezise, a milliárdos klubtulajdonos szervez.

Chow nagyszerű komikus, és páratlan ritmusérzéke van, kiválóan ért a helyzetkomikumhoz, és tökéletesen használja fel a harcművészfilmek kliséit a fejük tetejére fordítva, kicsavarva, majd a háló felé küldve. Mindennek a focihoz persze csak közvetve van köze, de nem véletlen az időzítés. Aki azt gondolná, hogy a foci és Kína két külön világ, az gondoljon bele, miért mentek ide olyan világsztárok játszani, mint Didier Drogba, Gervinho, Nicolas Anelka vagy Burak Yilmaz, de pár magyar nevet is tehetnénk a listához. A 2000-es évek elejétől az ázsiai óriás ugyanis eldöntette, hogy tényező lesz a futball világában, és az igény mellett erre megvan a pénz is.

Kell egy csapat!

Mi, magyarok úgy szeretjük a focit, hogy az már túlzás! Van is erre filmes bizonyíték: az 1936-os Sportszerelem egy futballbolond gyárigazgatóról szól, aki munkásait a pályára küldi, míg a fiatalon elhunyt Soós Imre főszereplésével 1951-ben készült Civil a pályán azt bizonygatja, hogy egy jó munkás a pályán is megállja a helyét. Hasonló témájú a Hazai pálya 1968-ból  Palásthy Györgytől, a téma itt azonban már ironikus.

De ha van igazi klasszikus magyar focifilm, az a Régi idők focija 1973-ból Sándor Pál rendezésében, Garas Dezső főszereplésével és Mándy Iván karaktereivel. Mándy nélkül a magyar humor nem lenne az, ami, az ő szerethető vesztesei egyszerre jellegzetes magyar/pesti figurák és univerzális archetípusok.

1924-ben járunk, Mándy A pálya szélén című műve nyomán készült film hőse Minarik Ede, a mosodás, akinek mániája, hogy bejuttassa csapatát, a Csabagyöngyét az első osztályba. Ezért hajlandó feláldozni mindent, amije csak van, de nincsen semmije, még játékosa is alig, de az is csapnivaló. Garas Dezső lebegő nagykabátjában végigszáguldja a filmet, menet közben tönkretéve önmagát, házasságát és a mosodáját. 

A halálmeccs

1942. augusztus 9-én Kijevben nyilvános mérkőzést rendeztek a Dinamó Kijev volt játékosai és a várost megszálló német tüzérségi csapatok válogatottja, a Flakelf között. A meccset a szovjetek – ukrán és orosz játékosok vegyesen – nyerték, akik közül hamarosan ötöt is kivégeztek.

A szovjet propaganda fel is használta a Halálmeccsnek elnevezett mérkőzést, ám ukrán történészek vitatják, hogy mindez valóban így történt volna. Az viszont tény, hogy Fábri Zoltán 1961-es Két félidő a pokolban című munkáját ez ihlette, bár itt magyar munkaszolgálatosok játszanak Sinkovits Imre és Garas Dezső vezetésével a németek ellen egy ukrán táborban Hitler születésnapján.

A csavar az, hogy a legtöbb munkaszolgálatosnak köze nincs a focihoz, csak a nagyobb fejadag miatt iratkoztak fel a keretbe, de a jócskán didaktikus sztori alapján felnőnek a feladathoz.

Ennek a sztorinak a Szovjetunióban is született egy feldolgozáse Az utolsó játék címen. Majd Menekülés a győzelembe címmel pont Fábri filmjét vitte vászonra John Huston 1981-ben, csak itt szövetséges hadifoglyok álltak ki a gyepre a gaz nácik ellen, olyan sztárokkal, mint Micheal Caine, Max von Sydow, Pelé és Sylvester Stallone. A film nagy meccsét az MTK stadionban vették fel – egyedül itt találtak olyan régi berendezést Európában, ami elment korabelinek.

A britek és a foci

Volt idő, amikor Európa úgy rettegte az angol futballhuligánokat, mint korábban a viking vagy magyar portyázókat, és a témában számos film is készült, valós csapatok valós ultráiról. Például a The Firm 1988-ból, az Elijah Wood főszereplésével készült Huligánok, a Futballmaffia, vagy a Danny Dyert híressé tevő Futball faktor.

Persze szurkolni normálisan is lehet: Nick Hornby Fever Pitch című, 1992-es könyve az Arsenal iránti rajongásáról szól, ebből Egy férfi, egy nő és egy focicsapat borzasztó magyar címmel forgattak romantikus vígjátékot Colin Firth főszereplésével. A mi kedvencünk azonban brit focis filmek témakörben a Ken Loach rendezte Barátom, Eric (2009).

Hőse az 50 év körüli Manchester United rajongó postai alkalmazott, aki két intézetis tinédzsert nevel, és akit „meglátogat” példaképe, a legendás Eric Cantona, aki egyébként a film producere is volt egyben, és segít a férfinak újra lábra állni. Nagyon szép film a barátságról, a fociról és Angliáról, és a sajnálatos esetről, amikor a forrófejű Cantona lerúgta az ellenfél egyik szurkolóját. Szomorkás mintát mutat az a jelenet a múló időről és dicsőségről, amikor az öregedő szurkolók összehasonlítják fakó mezüket a fiatalok ezernyi szponzor logójával díszített csillogó pólójával, érezvén, hogy elmúlt felettük az idő, és ehhez az új világhoz vajmi kevés közük van.

A lányok angyalok! 

Ki ápol szép emlékeket a kislányos hangú, rémes feleséget beszerző, de remek rúgótechnikával rendelkező David Beckhamről? Nyilván az, aki annak idején megnézte és még mindig szereti a Keira Knightley pályáját elindító Csavard be, mint Beckham!-et

A női foci furcsa módon Amerikában a legnépszerűbb, ez inspirálja a két 18 éves, Angliábna élő lányt, az indiai Jesst és az angol középosztálybeli Julest. Minden vágyuk, hogy elmehessenek profi focistának Amerikába, ahol a lányokat is megfizetik, akik támogatókra és normális megbecsülésre is szert tehetnek, de ehhez persze kell egy edző.

A konfliktus pedig abból fakad, hogy az őket felkészítő srác azonban sajnos túl jóképű, és ez komoly feszültségekhez vezet a két csinos lány között. A film egyben Jonathan Rhys-Meyers egyik első fontos szerepe is volt. Az egész mozi ugyan hűen követi az ekkor oly divatos brit romantikus vígjátékok receptjét, de szépen megkeveri a sport motívumával és azzal, hogy az egyik főhősnő indiai, akinek népes családja több síkon és szempontból is ellenzi azt, ami csinálni szeretne,.