Egy kijevi fotóról, az ablakot támasztó könyvkupacról és a végtelen panelrengetegről, amit most bombázók rombolnak földbe. Rakovszky Zsuzsa-vers segít a zavaros patakként folyó időben.
Ez a fotó jött velem szemben a Twitteren. Lev Shevchenko kijevi egyetemi professzor könyvekkel rakta ki a hálószobája ablakát, hogy a városra hulló bombák, ha betörnék az ablakot, ne szórják tele szilánkkal az ágyát.
Nem sikerült kinyomoznom, Shevchenko mit tanít az egyetemen, de az kiderült, hogy szenvedélyes urbanista. A panelházak a kedvencei, ki tudja, mi okból, de szereti őket.
Ezzel foglalkozó Instagram-oldalán a 70-es és a 80-as évek különleges panelépítményeit gyűjti.
Ilyeneket:
View this post on Instagram
És ilyeneket:
View this post on Instagram
Február 25-én került fel az első fotó lebombázott épületről. Azóta a fotót több követte.
View this post on Instagram
Néztem ezeket a lebombázott panelházakat. Az agy rögtön védekezik, erőlködni kell, hogy életeket képzeljek mögéjük, pedig emberek életeket éltek itt. Csak remélni tudom, hogy minél többen elmenekültek az ostromlott fővárosból.
Aztán eszembe jutott egy vers. Egyetemista koromban olvastam először, akkor nem tett rám nagy hatást, mégis megjegyeztem. Rakovszky Zsuzsától a Boldog békeidők. Várj, rosszul idézem. A cím idézőjelben szerepel:
„Boldog békeidők”
Arról szól, hogy van ez az életünk, úgy kicsi és szegényes, ahogy van. Az idő vulkánként füstöl a felhőtlen égre, és csak halad, soha nem áll meg, mert a változásnál nincsen nagyobb erő. Elsodorja azt is, ami jó, és azt is, ami rossz. És mindent a kettő között, mert a legtöbb dolog egy kicsit a kettő között van. Se nem annyira jó, se nem kifejezetten rossz, de a miénk.
A költő a versben egy régi korba utazik vissza, a polgári világba, nagy belmagasságú szobákba, fűzős cipők és csipkés bölcsők közé. Aztán megváltozott a világ, háborúk jöttek, pusztulások és újjáépítések, eltűntek, megváltoztak ezek az életek is.
Nem másolom ide az egész verset, csak egy részletét. (A teljes szöveg elolvasható a DIA-n!)
„Mert eltűntünk, és eltűntek velünk
kedves kutyáink, és eltűnt a kertünk,
ahol zseblámpafénynél sünt kerestünk
éjfél körül. Nincs hol kísértenünk:
a ház, ahol az életünk leéltük
– balkon, spaletták, kő virágfüzérek –,
s amely még gyermekeink gyermekének
is otthont nyújt majd, azt reméltük,
ha áll is még, a falak vizesek,
tetőgerince megroskadt a hótól,
csatornabűz száll föl a lefolyókból,
vagy hűlt helyén bomba ütötte seb,
amely fölött a földből mértani
formák nőttek ki, négyzetes hasábok,
tarkán és múlttalan, a gazdaságos
térkihasználás mesterművei,
melyek pár évenként gazdát cserélnek,
lakóikat örök szél sodorja erre-arra.
(...)
Nézd kissé hosszasabban, de ne nevesd ki mégse
állig gombolt mellényünk, sétapálcánk,
a kis fehér kutyát ölünkben, s hogy szitál ránk
egy elsüllyedt, gyanútlan időszak napsütése,
ahogy otthonosan és magabiztosan
ülünk a parti fűz alatt a fűben,
a mindjárt ránk omló idő tövében,
lábunknál zavaros patak rohan.”
Nagyon szép ez a vers. De Rakovszky Zsuzsa nem az elmúlt évekről beszél, amikor „boldog békeidőkbe” vágyik vissza, hanem a századfordulóról, amelyet szeretünk nosztalgikus, aranyozott fényben látni. A polgári házakról, amelyek részben elpusztultak a világháborúban, s mellettük „négyzetes hasábok” épültek. Ezek a panelházak a versben – kicsit rossz fényben tűnnek fel – múlt nélküli, tarka épületek, amelyek lakóit „örök szél sodorja erre-arra”. A végén a polgári család a fűben ül, nyugodtan, nem tudva, hogy az idő mindjárt rájuk omlik. A lábuknál zavaros patak rohan.
És most nézem ezeket a panelházakat Lev Shevchenko lelkes fotóin. Biztosan lesz majd, aki megénekli őket is, aki verset ír róluk, miként Rakovszky a polgári lakásokról. Hiszen egy-egy fotón ezer és ezer lakást, ezer és ezer életet látok.
Ha távolról nézünk rájuk, egyformaságuk látszik, de minél közelebb hajolunk, annál több az egyéniség.
Valamelyik erkélyen növények vannak, másikon hamutál és sörösüveg. Valamelyiket felújították, és ronda, fehér műanyag került a régi fa helyére, bizonyára évekig spóroltak rá. Valamelyik ablakban pedig könyvek állnak arra az esetre, ha bomba csapódik be a közelben és a légnyomás benyomja az üveget.
És lesz majd, akinek hiányoznak ezek a panellakások és a bennük élő ezer élet. És „ülnek a szürke, léten túli fényben, / árnyak: már nincsenek, csak látszanak.”
De látszani fognak.
