Buddy Endre

Martin Scorsese evangéliuma

A nyolcvanéves rendezőről nem túlzás azt mondani, hogy korunk egyik legnagyobbja, azt viszont nem szokás hozzátenni, hogy egyben korunk legnagyobb katolikus művésze is.

Nem lehet, nem is szabadna Martin Scorsese több mint 40 címből álló filmográfiáját egyetlen mondatban elintézni, mégis megpróbálom: a sokszorosan díjazott rendező a szakrális témákat gyakran profán módon, a profán témákat pedig keresztény szimbolikával dolgozza fel. Felületes ismerői talán csak kúl gengszterfilmek alkotóját tiszteli benne, az életrajz ismeretében mégsem meglepő, hogy Scorsese legtöbb mozija a bűn, a büntetés, a hit, a kétely, a messiástudat, az égi rendnek súlyosan ellentmondó tökéletlen világ kérdéseit boncolja.

„Eltévedelyedett katolikus vagyok. De római katolikus, ebből nincs kiút”

– mondta egyszer magáról, és mit is mondana a művész, akit egykor kitiltottak a Vatikánból, többször vált, a hetvenes évek végén olyan durván tolta a kokaint, mint némely filmhőse és olyan karaktereket teremtett a popkultúra számára, mint Henry Hill vagy Jordan Belfort, akik a mai napig félreértett példaképek a wannabe maffiózók és üzletemberek számára.

Scorsese ősélményeit New York olasz városrészében szerezte, ahol mindenféle karakterrel találkozott, aki csak felbukkan a filmjeiben: gengszterekkel, maffiózókkal, gyári munkásokkal, sportolókkal, papokkal, kisstílű bűnözőkkel. Beteges fiú volt, állandóan asztmával küszködött, ezért a templomban és a moziban töltötte ideje nagy részét. Bár a családja nem volt vallásos, a katolikus iskolának köszönhetően elsőáldozó lett, és

már akkor megdöbbentette az a kontraszt, amit a Szent Patrik-katedrális falain belül és kint, az erőszakos, bűnös utcákon tapasztalt.

Erről beszélt négy évvel ezelőtt a pápa előtt is: „Nagyon nehéz volt összebékíteni a két világot.”

 

Első sikerfilmjében, az Aljas utcákban Scorsese bravúrosan fésüli össze a két témát. Charlie (Harvey Keitel) odaadó katolikus, aki, mivel nem találja meg a feloldozást a templomban, arra törekszik, hogy feláldozza magát felelőtlen barátjáért, Johnnyért (Robert De Niro), aki nagy összeggel tartozik egy maffiatagnak. Könnyű észrevenni a krisztusi motívumot a főhős karakterében: Charlie közvetítő az égi és a földi, az ideális és a bűnös világ között, de cselekedeteinek mozgatója homályos, ahogy végül a sorsa is. Három évvel később, miután megtörtént életre szóló találkozása Paul Schrader forgatókönyvíróval, Scorsese ott veszi fel a fonalat, ahol korábban letette: a Taxisofőr főhőse, Travis Bickle undort érez a világ iránt, amelynek bűnösségét hosszan taglalja naplójában, magát pedig igazságtevőként látja, aki kiszabadítja Irist, az utcalányt, és eltörli a föld színéről azokat, akik kilógnak a vélt rendből. Travis kényszeresen vonzódik a bűnhöz és az igazságtételhez, miközben feloldozást keres. A terve szerint a 13 éves lány megmentése után megöli a stricijét, őt magát pedig a saját véráldozata fogja megmenteni a pokoltól: erre utal a híres zárójelenetben a saját halántékra szegezett, pisztolyt formáló ujja. (Schrader és Scorsese egy húron pendültek: az előbbi kálvinista családban nőtt fel, tizennyolc éves koráig nem is nézhetett filmet, a szigorú vallásos neveltetés pedig megbosszulta magát. A Taxisofőr elkészülte előtt hasonlóan sötét időszakon keresztül ment át, mint hőse.) Hasonló önbíráskodó pszichopata A rettegés foka főhőse, aki a film egyik kulcsjelenetében egyszerre fordul a néző és Isten felé, hogy rá bízza a végső ítéletet.

Amikor azt írtam, Scorsese a profán témákat is szakrális köntösbe bújtatja, elsősorban a Dühöngő bikára és a Nagymenőkre gondoltam. Jake LaMotta (ugyancsak Robert De Niro), a bokszoló története egy olyan férfiról szól, akit primitív ösztönök hajtanak, erőszakos és féltékeny – ahogy a rendező fogalmazott:

állatias szinten van, és talán közelebb áll a tiszta szellemhez.

LaMotta a ringben úgy borul a tartókötélre, mint Krisztus a keresztfára, szőke felesége, Szűz Máriát idézi, a lakását Mária-festmények díszítik. A végén, amikor a dühöngő bika börtönbe kerül, a néző kénytelen megbocsátani az elállatiasodott embernek – legalábbis ezt kéri tőlünk Scorsese a film eszközeivel, már csak az a kérdés: mennyire tudunk megbocsátani.

Forrás: Port

Miközben Scorsese első filmjei olyan férfiakról szóltak, akik megváltást keresnek a bűnös világban, a Nagymenők inkább tűnhet intő példázatnak. Valójában a Taxisofőrben felvázolt végső kérdés folytatása: ha az isteni ítélet elmarad, miként Travis esetében, akkor bármit lehet? Henry Hill (Ray Liotta) szerint igen: a maffiózó keresztet visel a nyakában, és büszke rá, hogy bármit megtehet, bármit megvásárolhat. Ez az ő módszere, hogy fölébe kerekedjen az elviselhetetlen közegen, ahol a bűn az úr, a végén azonban senki lesz az unalmas külvárosban.

1988-ban Scorsese elkészítette a Krisztus utolsó megkísértését, és beteljesítette gyerekkora óta dédelgetett tervét, hogy az evangéliumokkal foglalkozzon. „Imádság gyanánt készítettem, istentiszteletként” – nyilatkozta a rendező. A Nikosz Kazantzakisz-regényből készült feldolgozás botrányt okozott, volt, hogy felrobbantották a mozit, ahol vetítették, az egyház is elhatárolódott tőle. Pedig semmi meglepő nem volt benne, állította a filmrendező, ez ugyanaz a történet, mint az Aljas utcáké: egy olyan férfiről szól, aki nem biztos a saját elhivatottság-érzetében, de nem is képes lecsitítania azt.

Scorsese a Krisztus utolsó megkísértésében az utcákon tapasztalt profán viszonyokat beépítette az evangéliumi történetbe, az Aljas utcákban pedig a vallási kérdéseket tette fel egy gengszertörténet keretein belül.

 

A japán keresztény regényíró könyvéből adaptált Némaság című filmet ugyancsak párba lehet állítani egy gengszerfilmmel. A Némaság utolsó jeleneteinek egyikében Sebastiaót már megtörte a vallási türelmet nem ismerő hatalom. Miután a jezsuita szerzetes megtaposta Krisztus arcképét, leköpte a feszületet és elhagyta a hitet, titkon még őrzi a keresztet, és keresi Isten bocsánatát. Ennek ellenkezőjét látjuk Az ír zárójeleneteiben, amelyben az öreg maffiózó, Frank Sheeran (Robert De Niro) felkeres egy papot, hogy meggyónja tévelygéseit, de egyértelmű, hogy a nyílt színen gyakorolt bűnbánatot maga nem veszi komolyan. Scorsese kérdése metsző és lényeglátó: mit bocsáthatunk meg inkább: a titkolt hűséget vagy a nyilvános hazugságot?

Bár magát már tizenévesen a film mellett kötelezte el, Scorsese életének egyik fő kérdése talán mindig az volt, hogy

melyik világban legyen otthon: a templom falain belől, a szakrálisban, vagy kint a világban, a profánban?

Végül úgy döntött, a materiális világban kell felfedeznie a szentséget – miként Jézusnak is. „Krisztus a világban élt” – mondta egy pódiumbeszélgetésen. Mintha filmjeiben újra és újra megmérte volna magát – az egykori kisfiú, akinek álma volt, hogy misszionárius legyen a Fülöp-szigeteken. A Némaság és a Krisztus utolsó megkísértése önmagáról is szól.

„Az egész életem a filmről és a vallásról szólt” – mondta egyszer. – „Ennyiről. Semmi másról.”

És egy lenyűgöző videomontázs a témában:

Scorsese Goes To Church from Filmscalpel on Vimeo.