Aki azt hiszi, mutálódott harci teknősök és robotéletre kelő autók a legbizarrabb lények, amit a kortárs mozi fel tud mutatni, az nézze meg A felszín alatt című filmet. A Kubrick-hagyaték örököseként, valamint a Köpök a sírodra kifordításaként is elkönyvelhető sci-fi az év egyik leghangulatosabb és legkülönösebb filmje.
Scarlett Johansson férfiakra vadászik. Egy fehér minibuszban cirkál Glasgow utcáin, és leszólítja a járókelőket. Puhatolózik: mennyire magányos/családos az illető, mennyire fogékony kitett bájaira. Roppant valóságos az egész, a fekete parókában játszó Scarlett Johansson valódi járókelőket szólít le, a sűrű skót akcentusból csak egy-egy eltépett szót lehet kihámozni. A kamera a mi világunkat, a piszkoskék utcákat, a trécselő, füstöt tüdőző, egymás sarkára lépő embereket mutatja, este pedig a magukat transzba bulizó, a nagyvárosi utcát a saját játszóterükként belakó férfiakat. S közben a Nő is prédára les, a minimális flörtöléssel elcsábított emberegyedeket lekoszlott lakásába csalja. A férfiak a merevedésüktől vezetve lépnek be a szobába, ahol szinte hipnotizálva gyalogolnak bele egy fekete, iszapszerű anyagba, miközben a nő annak felszínén járva halad előttük. A cseppfolyós semmi mélyén lebegnek, megdermednek, majd valami kiszippantja az embereket a bőrükből. Szó szerint.
Hogy mi végre, azon csak spekulálni lehet. Jonathan Glazer nem vázol kiterjedt háttértörténetet – földönkívüli inváziót, emberhús-feldolgozó alienüzemet – szocrealista science fictionjéhez. Sőt, az is csak a fináléban derül ki, hogy egyáltalán természetfeletti eseményeket, nem pedig álmokat, hallucinációkat láttunk ezekben az absztrakt, fekete vagy fehér háttér előtt játszódó jelenetekben. Annak se lehetnek kész válaszai, aki olvasta Michel Faber azonos című és szintén zseniális regényét, Glazeré ugyanis nagyon laza adaptáció. Lényegében a központi női karaktert és a cselekményt szervező férfivadászat-motívumot veszi kölcsön, na meg persze az elsőre érthetetlennek tűnő eseményeket indaként körbefonó, mélyebb jelentést. A felszín alatt első blikkre ugyanolyan sovány összképet rajzol ki, mint nemrég a Minden odavan (All Is Lost): értelme, úgymond, a felszín alatt van.
A kubricki nyitómontázs – egymásba csúszó geometriai formák, alig artikulált női hangn és halálpuha vonósok sikító kevercse – magába foglalja az egész filmet. Amit látunk, az a Laura nevű, a Scarlett Johansson nevű földi filmsztárral feltűnő hasonlatosságot mutató lény születése. A hang: az emberi (angol) nyelvet tanuló aliené. A szem: az összeszerelt tárgyak végterméke. A nő: konstrukció. A könyvben műtéttel emberré módosított négylábú űrlény, akinek kinézetét a férfiak vágyaihoz igazították – Faber szavaival Isserley „egy Baywatch-bébi és egy öreg néni” ötvözete, kinek üveglencsével nagyított szemét, girbegurba, göcsörtös kezét és szénaszerű haját is elnézik, mert, mit szépítsük, nagyok a mellei. Ezek után nehéz nem a nőiség és a női lét (identitás)kérdéseit belelátni a történetbe.
A felszín alatt kibogozásához mindenesetre nem kell gyakorló pszichoanalitikusnak lenni, elég hozzá az autobotok intelligenciáját meghaladó józan ész, és persze a „filmnyelv” ismerete. Glazer a (női) öntudatra ébredésről mesél, a földi életet (hangyát) és érzelmeket (könnycseppet) először még biológusi szenvtelenséggel vizsgáló űrlény elemberiesedéséről, és az önismeret velejáró fájdalmáról. Laura munkája során kénytelen igazodni az emberi viselkedésmódhoz, utánozni és begyakorolni azt, hogy elbűvölje a férfiakat. Számító szexi döggé válik, egészen addig, amíg fel nem vesz autójába egy elefántemberhez hasonlatos férfit, kinek fizikai torzulásában talán saját idegenségére ismer rá, vagy szimplán csak bekúszik az empátia hideg bőre alá. Mégis, tragédia várja az önismereti folyamat végén: az űrlénynek rá kell ébrednie, hogy nem lehet ember, mert nem úgy tapint, nem úgy érzékel, mint a humanoidok. Hiába a lehámozható emberkülső és az utánozható cselekvéssorok, az első étkezésekor az ételt ugyanúgy kidobja magából teste, mint szeretkezésnél a hímtagot. Az önmegismerés végül egy testen kívül élménnyel válik teljessé, amikor Laura emberszemmel látja alientestét – és borzad el test és lélek, felszín és belső szétválaszthatóságán.
Glazer filmje többek közt azért jó, mert a történetet, ha úgy tetszik, visszafelé is lehet olvasni. A felszín alatt nemcsak egy emberbőrbe bújt alienről, hanem az emberek bőre alatt élő alienről is szól. A történet e szerint a saját érzéseitől elszigetelődött nő passiója, aki saját lényét és testét igyekszik felfedezni. A férfiakat nem valamiféle titkos inváziós terv részeként, hanem saját libidójának gyerekes próbálgatásaképpen csábítja el. Űrlényként vagy fiatal lányként, de lekopírozza azt, amit maga körül lát, és ennek megfelelően használja saját testét – hogy a vadászattal való felhagyása után, már inkább a férfiak használják ki azt.
A felszín alatt viszont több lesz a hatalmaskodó férfiakat és az őket megtűrő szociális status quót célba vevő társadalomkritikánál. Glazer ugyanis filmsztárjának testét használja okosan, aki a karrierje során először vetkőzik le a filmvásznon. A film mindennemű erotikától fosztottan, tárgyilagosan mutatja meg a kortárs szexszimbólum testét, aki az utóbbi időben pont A felszín alatt absztrakt sci-fijéhez hasonló, nagy kihívást jelentő szerepekkel (Lucy, A nő) érte el, hogy ne pusztán szexszimbólumként tekintsenek rá. Ahogy karaktere a külsejének elhanyagolásával fosztja meg erotikus kisugárzásától a testét, úgy a színész pont a rejtély kiiktatásával, a (művészfilmes közegben és nem címlapfotóként) vállalt meztelensége által teszi ugyanezt. A meztelenséget puszta tényszerűséggé minősíti, a lecsupaszított testet nem vágyképpé, hanem a kiszolgáltatott és érzéseket növesztő ember metaforájává téve, és ezzel jut el az eltárgyiasítás-elemberiesedés ingavonalának végpontjára.
A felszín alatt ugyan tagadja a közérthetőséget, mégis hipnotikus erejű, szuggesztív hangulatú mozi. Az apró gesztusokat és a nagy érzelmeket nélkülöző színészi eszköztár ijesztően profi, a filmzene pedig egyenest az egyik legjobb az idénről – gerincszőrborzoló kísértetiessége egészen horrorisztikus aurát teremt. Glazer tíz éve a Születéssel bizonyította, hogy elsőrangú vizuális történetmesélő, a külszín alatt lappangó érzelmi káosz kibontásának mestere – legújabb filmjét is ez teszi a 3D-s hiperrealista élménymozi alternatíváját kínáló „gondolkodó film” egyik kiemelkedő alkotásává.
