A Boszpurusz túloldalán

A szokatlan török-magyar koprodukciónak sajnos ismét az a tanulsága, amit a történelemkönyvekben is olvashatunk: ők jól jártak, mi meg semmi hasznát nem vesszük. Szegényszagú török félamatőr film, persze magyar pénzből.

Nagyon vigyázni kell azokkal a filmekkel, amelyek címe egy fogalmat jelöl. A szerénynek közel sem nevezhető Igazság címadás nagyon közel áll olyasvalamihez, amit bizonyos körökben kinyilatkoztatásnak neveznek. Ez egy sor olyan következményt hoz magával, ami csak tompíthatja azt az elképzelést, hogy jelen esetben árnyalt, komplexebb képet kapjunk arról a közel sem egyoldalú problémáról, amiről az Igazság szólni akar: a nők emancipációs küzdelme Törökországban.

Teljesen érthetetlen, miért látta fontosnak az Magyar Mozgókép Közalapítvány, hogy egy olyan produkciót pénzeljen, aminek semmi köze Magyarországhoz, és alapjában a magyar emberekhez. Egy ízig-vérig török történet, helyi szereplőkkel és problémákkal. Csak a főcím előtt megjelenő MMK embléma és az operatőr, Miklauzic Márton lehet ismerős, ennek ellenére az Igazság látványosan alacsony költségvetéssel dolgozik, ami jelen esetben szó szerint értendő, hiszen a filmben a dramaturgia és a színészi játék mellett már csak a képek rosszabbak.

Ami még ennél is furcsább, hogy mit keres az Igazság a 41. Magyar Filmszemle versenyprogramjában, hiszen ezt nemhogy nemzeti, de szakmai okok sem magyarázzák. Nagyon szomorú tény, de a film nem más, mint hiteltelen mondatokkal bajlódó ügyetlen amatőr szereplők kínos jeleneteinek sorozata, amit csak tetéz a bevilágítatlan terekből, ügyetlen kamerahasználatból és a snittelés hiányából fakadó keresetlen képi stílus. A híres dogma mozgalom hatása itt is érezteti magát, az alkotók viszont - és ez alól sajnos Ali Özgentürk sem kivétel - sok esetben két nagyon lényeges dolgot felejtenek el: egyrészt a trash képek használata nem egyenlő holmi költségkímélő megoldással, másrészt, ha valaki ehhez a radikális formanyelvi megoldáshoz nyúl, ahhoz mindenekelőtt halálpontos dramaturgia és komplex karakterek, magyarán forgatókönyv szükségeltetik.

Ezzel szemben az Igazság története végtelenül egyszerű, lebutított és didaktikus. A központi konfliktus, egy kilencven évvel ezelőtti gyilkosság után kutató professzorasszony kálváriája a török bürokratizmussal és a megkövesedett patriarchális hagyományokkal rendkívül ígéretesnek hangzik, de a rendező szemmel láthatóan nem tudott mit kezdeni az anyaggal. A török, és ezzel együtt az iszlám nők helyzetéről nem lehet eleget beszélni, de nem érdemes ilyen leegyszerűsített módon, ahogy Özgentürk tette. A direkt párbeszédek, a rosszul felépített jelenetek és a harsány színészi játék miatt az Igazság tényfeltáró dokumentarizmus helyett leginkább a szappanoperák bugyuta, a Jó-Rossz szembenállására épülő világát juttatja eszünkbe.

Özgentürk munkája sok gyermekbetegsége ellenére egy dologra mégis rávilágít: nem elég a jószándék és a tenniakarás, ha nincs mögötte kellő profizmus. De ez az igazság nem csak a Boszpurusz túlpartján található.