Mivel Sylvester Stallone munkássága az elmúlt öt esztendőben - John Rambo (2008); Rocky Balboa (2006) - nem szólt másról, mint saját szobrának a munkára bírásáról, az sem lenne részünkről túlzás, ha A feláldozhatókat mint animációs filmet vennénk számításba. Van is egy jelenet (az összes ilyen), ami bizonyítja e nézőpont felette jogos voltát: Barney Ross, a mindenre kapható veterán zsoldos (Stallone) fut, hogy elérje még az éppen induló hidroplánt, mögötte az egzotikus diktátor csahosai, nem babra megy tehát játék. Az élete a tét, tán azért is gyorsítják fel lépteit - rafináltnak csak lustaságból mondható - modern filmes technikák. S ekkor felsejlik, miért is oly bajos szobrokat mozgatni filmszalagon: mert Rocky Balboa igazi szobra - valahol a Philadelphiai Szépművészeti Múzeum parkjában - pont futásközi állapotban örökíti meg Amerika bajnokát. S ez a két futás óhatatlanul is egyszerre jelenik meg A feláldozhatók vásznán; amihez már csak a fejlett szépségipar totális kilátástalanságát híven dokumentáló jelenést kell hozzácsapnunk, amikor egy templomban hősünk összejön üzletelni Arnold Schwarzeneggerrel és Bruce Willisszel, s tisztán kiolvasható lesz jelen film névjegyén az írás: ez itt az élőhalottak éjszakája.
Hogy miért épp a zsoldosos-kommandós szakágban vállalkozott Stallone mindennek kinyilatkoztatására - rejtély, hisz e pályán mindig inkább a konkurencia jeleskedett. Vagy éppen ezért, hisz pont őtőle (vagyis hát Rockytól) tudjuk, hogy sosincs későn.
