Szeretem a jó vígjátékot, ráadásul ha a film Adam Sandler és Rob Schneider mentes, akkor erre még némi remény is maradt. A svédek Rejtő Jenőjeként emlegetett Jonas Jonasson azonos című bestsellerjéből született vígjáték, A 100 éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt meglep, sokkol, és alaposan megnevettet.
Allan Karlsson (Robert Gustafsson) 100. születésnapján még nem érzi úgy, hogy megette volna a kenyere javát, ezért szó szerint kimászik az öregek otthonából. Innentől kezdve párhuzamosan látjuk új kalandjait és visszaemlékezéseit, amelyeken keresztül nemcsak Allan élete, de a XX. századi történelem fontosabb momentumai is prezentálódnak – csak egy kicsit másként, mint ahogy mi a történelemkönyvekből megismertük. A Zelig és a Forest Gump óta tudjuk, hogy az alternatív történelem igen szórakoztató, és ez a 100 éves ember… esetén sincs másként: Allan hol az atombombát segít feltalálni, hol Albert Einstein félbolond ikertestvérével próbál megszökni a Gulagból, hogy aztán Sztálin elvtárssal öntsön fel a garatra.
A film legnagyobb erénye az egymást érő váratlan események sortüze. Éppen süppednék bele a székembe és morognám magamba, hogy úgyis tudom, mi lesz a jelenet vége, és akkor bumm! Már az első jelenetnél felkapom a fejem, mert Allanről kiderül, hogy szenvedélyes hobbirobbantgató. A fekete humor kedvelői szeretni fogják A 100 éves embert, mivel a későbbiekben nemcsak egy-egy jól sikerült detonáció, és a már említett megmachinált történelem lesz a humor forrása, hanem rengeteg féle morbid, de annál szórakoztatóbb haláleset is. Allan, és az útközben összeszedett társai nyomában van ugyanis egy motoros skinhead-banda, így az elhalálozások igen széles palettájáról kapunk ízelítőt.
Felix Herngren elsőfilmes rendező, ezért benne volt a rizikó, hogy elbaltázza Jonas Jonasson regényének adaptációját, de szerencsére éppen ellenkezőleg történt: egy remek skandináv vígjáték született, amelyben nem elég, hogy ötpercenként felrobban/meghal valaki, vagy egyszerre a kettő, de ezeken még elég jókat is derülünk.