Alatriste kapitány

  • TóCsa / PORT.hu

Úgy tűnik időről időre felvirágoznak a nagyszabású történelmi filmek. A Nagy Sándor, a hódító és a Trója lagymatag fogadtatása után a 300 ismét tömegeket vonzott (vonz) a mozikba, és a szandálos/lándzsás/pajzsos/kardos harcosok farvizén talán Viggo Mortensen is elevickél a sikerig.

Az esélyeit az is javítja, hogy kosztümös hősként amúgy is komoly rajongótáborra tett már szert (A Gyűrűk Ura-trilógia, A tűz óceánja). Eddig nincs is ebben semmi szokatlan, csakhogy az Alatriste kapitány egy ízig-vérig spanyol mozi, amit spanyol ajkú színészekkel, spanyolul forgattak, és így már érthető, hogy a norvég-amerikai Viggo miért is lóg ki úgy a sorból. Legnagyobb csodálkozásunkra nyelvhasználatát nem érheti panasz (már amennyire innen Magyarországról ez megítélhető), és ez bizony annak köszönhető, hogy a kis Viggo gyerekkorában évekig élt Dél Amerikában, így akár a jövőben még az is előfordulhat, hogy Pedro Almodóvar kinézi őt valamelyik új projektjéhez. Kár azonban ennyire előreszaladni, ugyanis Mortensennek még mindig nagyon jól áll a kiábrándult, macsó, gyengeséget nem ismerő harcos figurája, melyet nyelvtől függetlenül bármikor rutinból hoz.

Ezúttal a XVII. Századi Spanyolországban játssza a király egyik leghűségesebb zsoldosát, aki hadjáratról hadjáratra éli életét, a köztes kényszerszünetekben pedig udvari intrikákba és problémás szerelmi ügyekbe keveredik. Agustín Díaz Yanes rendező nem aprózta el a dolgot, és körülbelül húsz kalandokban gazdag évet mutat be a kapitány és nevelt gyermeke, Ínigo életéből, ezért egy igen gazdagon díszített freskót láthatunk a korabeli Spanyolországról, melynek külön érdekessége, hogy több képét Velázquez festményei ihlették.

A direktor okosan váltogatja a harci jeleneteket az ármánykodással és a szerelemmel (melyek igen gyakran összefüggenek), hogy a lehető legszélesebb célközönséget szólíthassa meg a szappanoperafüggőktől kezdve egészen a Gladiátor-fanokig. A film csatajelenetei persze nem vetekedhetnek A Gyűrűk Ura, vagy más monstre mozik hasonló szcénáival, azonban a díszleteken és a kosztümökön látszik, hogy nem spóroltak rajta, egy pillanatra sem érezhetünk szegényszagot. A történet nagy ívű, és bár a nagyra vágyás becses dolog, de azért itt talán a kevesebb kicsit több lett volna, ugyanis a sztori számos szála, és a szereplők óriási száma miatt a kicsit figyelmetlenebb néző könnyen azon kaphatja magát, hogy elvesztette a fonalat, és ember legyen a talpán, akinek a sok történés közepette sikerül újra felvennie. A film megtekintése tehát erősen kipihent állapotban javaslott (két és fél órás!), és lelkileg nyugodtan készítsük fel magunkat egy Kínai negyed-hez, vagy a Fekete Dáliához hasonló bonyolultságú cselekményre, csak itt kalap és ballonkabát helyett kardot és köpenyt viselnek a szereplők.

Azon kisebbségnek pedig, akik a 300-at túl butának és klipszerűnek találták üzenem, hogy nem kell feladniuk a műfajba vetett hitüket, hiszen az Alatriste kapitány is bizonyítja, hogy ha egy filmben kardok és lovak vannak, még nincs kizárva, hogy épkézláb történettel is rendelkezik.