Apa nagyon égő

Adam Sandler. Valaha úgy tekintett a filmszakma erre a magánéletében meglepően introvertált komikusra, mint az öreg Dangerfield vagy Mel Brooks esetleges utódjára. Mindez nagyon rég volt, és talán már el sem lehet hinni, de tény, hogy Sandler tudott, és tudna villanni.

De nem, senki ne kapja fel hiába a fejét hiába, az Apa ég! akármilyen szögből nézve sem tartozik Sandler jobb munkái közé: egy kifejezetten kitapintható, egyértelmű romlás-tendencia csúcsa. A Kellékfeleség (Just Go with It), a Nagyfiúk (Grown Ups) és a Jack & Jill – hogy csak a közelmúltról legyen szó – mind a Happy Madison produkciós cég áldásos munkájának savanyú, rohadt, komposztálandó gyümölcsei, de legalább nem voltak masszívan korhatárosak. El lehetett rajtuk röhögni egy-két lobotómia után, akár a családdal karöltve is. De Sandler és társulata – egészen egyszerűen felesleges itt most Sean Anders rendezői milyenségét elővenni – az Apa ég! esetében mert nagyobbat gondolni, mert olyan élőlényeket megcélozni, akik csont nélkül tudnak cigarettát vásárolni a közértben. Az film célpublikumába ugyanis kivételesen csak azok tartoznak, akik nem sokalltak még be a házasságkötés egyes részállapotait feldolgozó vígjátékoktól, és valami relatíve újat kívánnak látni e rendkívül gyorsan kimerített témában. Ugyanakkor az Apa ég! annyira hamvába holt próbálkozás, annyira más alkotói perspektívából tekint az alapszituációra, mint ahogy Todd Philips, Jay Roach, és Kristen Wiig tette azt, hogy aki esetleg közel sem találta viccesnek a Másnaposokat (The Hangover), az Apádra ütököt (Meet the Parents), vagy a Koszorúslányokat (Bridesmaids), az Donny Berger (Sandler új alteregója) kalandjai után még a moziteremben kanosszát fog járni az összetépett mozijegyek máglyájának fényében.

Hogy ki Donny Berger? Egy tajpóságban verhetetlen valaha volt tabloid-félisten, aki még gyerekkorában meghúzta a tanárnőjét (Eva Amurri Martino visszataszító alakítása), és emiatt szerzett országraszóló hírneve már jócskán megkopott. A bűnös viszonyból származó szerelemgyerek értelemszerűen megtagadja őt, s a film gerincét e fiúgyermek (Han Solo Bereger, Sandler szerint a legvagányabb név a világon) visszaszerzésére tett kísérletek laza füzérét teszi ki. A helyszín pedig egy esküvő és annak előkészületei. Érdekes, hogy meglepően dús a plot, és ha nem lenne teljes időpocsékolás, akár fel is lehetne sorolni a megannyi mellékszereplő motivációját, a cselszövéseket és fordulatokat, és ki tudja még mit. Mindebből a leszűrendő lényeg: a film talán elsődleges hibája, hogy két teljes órán át mossa az arra vállalkozók agyát. Könnyedén átsiklana felette az emberiség, ha mondjuk nyolcvan percben történne ez a megannyi nonszensz, de a két óra komolyan bűnös cselekedetnek számít az ilyen mértékű blődségből.

A film formanyelvét sem érdemes vizsgálni, nem történik semmi két óra alatt, ami említendő lenne. Rengeteg snitt-ansnitt, suta és ostoba vágások, illesztési zűrök, amit csak várni lehet egy ilyen olcsójános-stábtól. Szóra sem érdemes. A legbosszantóbb az egészben, hogy a film minden létező aspektusa egy szóval leírható, ami pedig a "lusta". A forgatókönyv túlfolyik a (jó) vicceket nélkülöző párbeszédektől, amelyek egy hozzáértő és józan író jelenlétével kiküszöbölhetőek lettek volna. A poénok elképesztően gyengék, némelyiken pedig csak azért érdemes nevetgélni, hogy a közönség többi tagja ne higgye azt, hogy sótlan, cinikus, karótnyelt, konzervatív aggastyánok vagyunk. Sajnálatos, hogy a valaha volt tabloid-szereplők önironikus jelenléte, a régmúlt humoros reklámszlogenjei (Wassuuuup?!), a gyermeknevelési folyamat pár korai és becses pillanata (Mr. Mütyűr, a kesztyűbáb) iránt érzett sejthető, kisilabizálható nosztalgia össze sem akar állni egy egész koncepcióvá. Pedig megtehetné, és díjazandó is lenne, hiszen akkor talán még éle is lenne – a jelen esetben érzékelhetetlenné redukált – médiakritikának. Sandler és társasága csak egymásra hajigált néhány keresztfaként üzemelő, szebb napokat látott ötletet, de a járóképtelen kontextusban mind szénné ég, és az egész kóceráj a nézőre dől, miközben a zenetörténet legelkeféltebb műfaja, glam-rock szól.

A lustaság ezt teszi a komédiával. Kimiskárolja, és ahol még valamilyen oknál fogva működhetne is a leírt maszlag, azt a színjátszás teszi tönkre. Sandler már sokszor eljátszotta a javíthatatlan gyermekfelnőtt karakterét, jelen esetben csupán sokkal trágárabb és gusztustalanabb formát ölt redundáns karaktere. Össze sem lehet hasonlítani megannyi kortárs konkurenciájával. Donny Berger verbális mélypontjai az önirónia, vagy a paródia (valóban létezik egy ilyen fajta zsákutcája az evolúciónak, úgy nevezik, hogy bostoni) semmilyen jelét nem mutatják, s ha elővesszük az Apatow társaság virtuóz káromkodás-művészeit, sokkal élesebben látszik az, ahogy Sandler csupán zsírkrétával firkál a kisegítő iskola betonjára. További szörnyűség, hogy az amúgy igen tehetséges Saturday Night Live-újonc Andy Samberg (Han Solo Berger) is teljesen értékelhetetlen, pedig karakterében haloványan még egyfajta debilizált zen is jelen van (felnőttként életképtelen pedáns félzseni, de apja szintjére gyermekiesedve hímtagot növesztő karakter). Továbbá irdatlan gyomros James Caan jelenléte is, felesleges és érthetelen. Susan Sarandon viszont – akármilyen felesleges és értelmetlen az ő jelenléte is – továbbra is egy úrnő.

Sandler tehát a Kótyagos szerelem (Punch-Drunk Love) és a Ki nevet a végén? (Funny People) után úgy tűnik, végleg felhagyott azzal, hogy kevesebb pénzért, saját rajongói támogatása nélkül, de összetett és kimunkált karaktereket jelenítsen meg. Nem szükséges számára semmi ilyesmi, hisz az Apa ég! anyagi bukása is még bőven jó pénz, és jó pénz lesz a következő hasonlóan gyér filmje is, ha minden igaz. Sandler lehetne vicces, mutathatna tehetségéből valamit, de egész egyszerűen lusta hozzá.