Amilyen nagy siker volt az Oltári nő "szellemi" elődje, a Micsoda nő!, akkora oltári nagy hazugból építkezett. A kettő valószínűleg összefügg. Az ember a moziban olykor nagy hazugságra vágyik, amin ha akar, átlát, ha nem akar, vágyálmait véli kiélni benne, mindenesetre a mulatság kedvéért belemegy, hogy az orránál fogva vezessék. Vezette is rendesen a Micsoda nő!, de legalább elegánsan, működő patronokkal, csak-csak belefeccölve ezt-azt a hollywoodi sikertudományból. Például a még lestrapálatlan színészi arcokat. Most itt az Oltári nő ugyanazzal a két arccal, Richard Gere-ével és Julia
Robertsével - és nem jön le róluk semmi más, csak az ezerszer látott modorosságaik. A történet és a figurák úgy vannak eltolva, ahogy csak lehet, az egyediség helyett a legjobb esetben önmagukért való különcségekről beszélhetünk, mintha a szerzők eleve lemondtak volna a hihetőségnek még a látszatáról is. Egye fene, Gere legalább látszana nagymenő újságírónak, Roberts meg vonzó ifjú hölgynek, akiért érdemes oltár elé vonulnia a bátor férjjelöltnek, még ha ez azzal a kockázattal jár is, hogy az ara faképnél hagyja a döntő pillanatban. Elmegy az oltárig, azután ugyanazzal a lendülettel szaporázza tovább, ki az első kijáraton. Ha bugyuta az alaphelyzet, attól persze még lehetne aranyos is a vígjáték, de ez nem az. Az Oltári nő egyszerűen unalmas. Érdektelen, Juliástul, Richardostul. De mintha őket sem érdekelné különösebben, hogy mit kezd a kisvárosi Donna Juanával a felfuvalkodott New York-i hólyag, illetve mit kínlódik a vőlegényszerepre vágyó férfi előtt az egyénisége feltáratlan mélységeivel bajlódó, notórius menyasszony. Öregecskék, fáradtacskák ők is, a patronok is. Egyetlen dolog viszont szellemes. A cím.
