Innen nézve Amerika, annak is az Egyesült Állama szinte felmérhetetlenül nagy, gyors és lüktető, emellett buta, primitív és kultúrálatlan. A mi kis kontinensünk pedig az amerikaiaknak túl kicsi, túl zegzugos, bonyolult és lassú, emellett tudálékos, gőgös és bennfentes. Az igazság persze mindig "odaát", vagy éppen itt, a csikkzsebünkben van, bárhonnan és akárhogyan nézzük is. Én speciel szeretek a nagy behemótnak beszólogatni, innen jó messziről, és nyilván, neki aligha hallhatóan. Emlékszem, az Ötödik elemben (Luc Besson), ami jó kis francia film volt (amerikai pénzből nagyrészt), visítoztunk, amikor a főhős űrtaxija beleszállt a Meki neon reklámjába, vagy ahogyan Jean-Paul Gautier meghökkentően extrém jelmezei vidoran figurázták ki az unalmas hollywoodi sci-fi egyenruhákat. Úgy éreztük, ennek üzenete van. A mienk kicsi ugyan, de fürge és okos. Dávid és Góliát, meg ilyenek.

A Balhé című akcióvígjáték is efféle, megtépkedjük az oroszlán bajszát-típusú mentalitással, kanadai-angol koprodukcióban készült. Az, mondjuk érthető is, hogy a kanadaiaknak böki a csőrét arrogáns és nagyhatalmú szomszédja, az angolok részéről azért meglepetés a film francia irányultsága, bár lehet, hogy az amerikaiakat már jobban lenézik, mint az ősellenségeket a csatorna túlpartjáról. Vagy: Te csak szárnyalj, boldog Európa! Mindenesetre, az, hogy néhány kiöregedett párizsi betörőre, akik már nem is nagyon tudnak rendesen megcsinálni egy valamirevaló balhét, utolsó megbízásként egy chicagói kiruccanás vár, azért jelent valamit. Öreg tolvaj nem vén tolvaj, mi még így is megmutatjuk nekik! Amint megérkeznek Chicagóba, rögvest szembesülnek a szánalmas dolgokkal: a Mekiben nem kapni bort, ráadásul még rá se lehet gyújtani. Vicces parafrázisa ez a Pulp Fiction klasszikus "hamburgert ettem Párizsban"-dialógjának. Le Big Mac... A megrendelt munkát azért elvégzik, igaz, kis tévedéssel. Az olasz maffia alvezérének házába törnek be, úgy, hogy az otthon van. Előtte még összerúgják a port a helyi fekete aranyfogúakkal, és lenyúlják a szomszéd utcában székelő latinó banda fejének hidraulikus verdáját. És ezt az egészet az FBI szeme előtt teszik! Azt mindenki tudja, hogy e négy felbosszantásából bőven elég egy is egy jó kis meghaláshoz, ez így viszont soknak tetszik.

Hőseink persze kisebb zökkenőkkel ugyan, de sikeresen leküzdik a felmerülő akadályokat, ahogyan ez egy akcióvígjátéktól elvárható. Brad Mirman, a film rendezője egyben a film forgatókönyvírója is, eddig elsősorban írásban jeleskedett, tucatnál több film írója (pl. Absolon, Hegylakó 3, stb.) volt eddig, ez a rutin érződik is első rendezésén. Remekül bonyolítja a kissé kopott óhazabeli banda kalandjait, úgy, hogy még humorra is futja erejéből. Szép is lenne, ha a legrettegettebb bandák csupa ilyen idiótából állanának, mint ahogyan itt láthatjuk. Ez nem baj, hiszen nem szocio-krimit, hanem vígjátékot láthatunk, valahonnan a Pulp Fiction, Csak egy kis pánik-tengely mértani közepéről, a jelzett koordinátákhoz mérhető színvonalban. Az egyébként minden bizonnyal vérszomjas maffiózók enyhén parodisztikus, ironikus ábrázolása épp olyan, mint amilyet például John Travolta vagy Robert de Niro művelt Tarantino műfaji alapvetéseiben, igaz nem kisebb színészegyéniségek vannak jelen e mostani filmben sem. Gérard Depardieu-t nem kell bemutatni, Johnny Hallyday legalább akkora sztár Franciaországban, mint fura orrú kollegája, ráadásul utóbbi még rocksztár is; ők ketten a francia banda vezéregyéniségei, olyan segítségekkel, mint a valószínűtlenül szomorú tekintetű gyilkossal, Zeróval, akit neves színész-zeneszerző Renaud alakít, vagy a fiatal zsebessel, Samival, akit a tehetséges algériai Said Taghmaoui formál meg. Az ellenfelek között pedig Harvey Keitel tevékenykedik olasz maffiózóként, méghozzá jobban, mint a nagy de Niro.