A – könnyed – szerelmes mozik mellett a franciák előszeretettel ontják magukból a "főzős" filmeket. Nemde minden közhely magva igaz: a gall legények és leányok az érzelmek és érzékek messze földön híres művelői, a hálószoba éppúgy a gyöngéjük, mint a konyha. Még alig volt idő eltörölgetni az edényeket az előző frank gastro-opus, a Jean Renóval a főszerepben forgatott Én, a séf óta, máris itt az újabb fogás – jó étvágyat!
Konyhatündérnő a rezidencián
Ezúttal a konyhafőnök kötényét egy hölgy ölti magára. Egy antarktiszi francia kutatótábor szakácsnőjenek egyéves – busásan honorált – szerződése lejár, és a kontinens elhagyására készülvén egy ausztrál tévéstáb közreműködésével feltárul idekerülésének oka, közelmúltjának története. Hortense-et (Catherine Frot), a kastélyairól és főzőtudományáról nevezetes közép-franciaországi város, Perigord híres séfnőjét óriási megtiszteltetés éri: a köztársaság elnöke (Jean d'Ormesson) személyes szakácsának kéri fel. Az államfőt – mint utóbb kiderül – az a cél vezérli, hogy gyermekkora francia vidékének hagyományos és szeretett ízeit érezze. Hortense szabad kezet kap – hogy csodás aromájú kacsákat, csirkéket, szarvasgombákat, kagylókat (és így tovább) varázsoljon a hon egyes számú asztalára. Ám az Élysée-palota főkonyhása – így korábban az elnökre is főző –, Pascal Le Piq (Brice Fournier) már a munkába lépésétől kezdve gyűlölt ellenségként tekint Hortense-re (pláne, hogy nő). A hölgy és segítői – jobb keze, a cukrász (Arthur Dupont) és a főpincér (Jean-Marc Roulot) – elleni presztízsharcában igencsak kapóra jön neki az új, betegesen bürokrata és hatalomféltő kabinetfőnök (Philippe Uchan) és csapata térnyerése. A kamarás többek között előszeretettel firtatja az árakat, számára minden drága, holott minden az alapanyagok milyenségén dől el, a minőség pedig sosem olcsó (mint ahogy, tehetjük hozzá, az első magyar Michelin-csillagos étterem, a Costes sikere is ezen múlott). Persze veszíteni úgyis lehet, hogy nyer vele az ember.
[img id=421762 instance=1 align=left img]A kisszerűség mibenléte
Christian Vincent – a kezdeti drámákról (A titokzatos lány, A szakítás) vígjátékokra (Családcsavar, Rongyosok) váltó – rendező-forgatókönyvíró első pillantásra egy súlytalan, bármiféle viccekben nem túl erős vígjátékot készített, amiben tagadhatatlan, olyan klassz ételeket készítenek, hogy a néző szájában összefut a nyál; ám semmi több. Ez nem így van. Mondhatni, a film legfontosabb gondolata – tartalma – úgy tárul fel, mint ahogy a főzés során valami dominánsnak tűnő hordozó mögül kibukkan az igazi íz, hogy tesszük azt: a szarvasgombás kacsamájban az előbbi a lényeg, nem az utóbbi. Az Ízek palotája a látszólag tét nélküli – nem olyan komoly és/vagy fajsúlyos – konyhafőnök-marakodáson túlmutatva a kisszerű hatalom, vagy a bürokrácia arcáról ad igen hiteles rajzot. Hiszen amikor egy ország sok millió állampolgárának a sorsa-boldogulása a fontos, teljesen sokadlagos, hogy mit eszik az államvezető és mivel traktálja a vendégeit. De mint amiként köztudott, valaki minél kisebb láncszem egy gépezetben, annál nagyobb hatalmi önérzettel bír, akár a portások, a házmesterek – vagy a parancsuralmi arroganciáját a konyhakérdésben kiélő új kabinetvezető. A költséghatékonyság és egészségeséletmód-szemlélet szavak fennen történő hangoztatása nemcsak az állami-önkormányzati, hanem a vállalati szaktorban dolgozók számára is fájdalmasan ismerős lehet. A vég kezdetét jelentik. És – amiképp az Ízek palotájából kiderül – ellene még az elnök (a király) is tehetetlen.
Vincent azt mondja, az "udvarban" tulajdonképpen a Rizsporos intrikák kora óta nem változott semmi. A tehetség, a jobbítás, a normalistás még ma is háttérbe szorul a bürokrácia olykor csendes, olykor tomboló őrülete ellenében. Vele szemben csak az cselekedhető, hogy máshol – akár egészen másutt – újrakezdünk, akár a nulláról, lehetőleg olyan (szűz-) helyen, olyan emberek és körülmények között, ahol még nem nyílt alkalma megjelenni és hatóerővé lenni a hatalmi/emberi kisszerűségnek.
S természetesen finomakat főznek
Az Ízek palotája hőse a hazájában népszerű és színes filmográfiával rendelkező Catherine Frot, aki számtalan drámai szerepe mellett – többek között – a Dilisek vacsorája című bohózattal bizonyította komikai vénáját. Most – bár a film a vígjátéki kategóriába sorolható – elsősorban drámaibb színjátszó-képességeire van szükség. Elsősorban azok a jelentek az emlékezetesek, amikor az élete kihívásába csöppenő, egyszerű lelkű, ám igen tehetséges ötvenes szakácsnő a "percemberkék" fontoskodásával kénytelen szembesülni. Alakítását – és a filmet – azoknak tálaljuk, akiknek elegük van mindenféle hatalmi arroganciából, és nem mellesleg szeretnek jókat és szépeket enni.
Kinek ajánljuk?
- A fontoskodó hatalomvágyókat kiröhögőknek.
- A gall gasztronómia szerelmeseinek.
- A kevésbé harsány filmek barátainak.
Kinek nem?
- Aki "finomakat főzős" francia film helyett végre egy "nagyot dugósat" látna.
- Aki ismert arcokra, sztárokra bukik.
- A vaskos viccelődések és/vagy az éjsötét tragédiák kedvelőinek.
6/10
