Jeunet ezúttal sem tagadta meg önmagát - a Micmacs bájos mese egy különös fiúról, aki egy szedett-vedett bandához csatlakozva ugraszt egymásnak két fegyvergyárat. A habkönnyű mókázás mögött azonban olyan aktuális és divatos kérdéskörök sejlenek fel, mint az újrahasznosítás fontossága és a háborúk borzalmai. Ám a rendező még ilyen mondanivalókkal sem tudott súlyt adni legújabb alkotásának.
Jeunet legfrissebb tanmeséje, a Micmacs - (N)agyban megy a kavarás a bosszúmozik alapképletére épül: főhősünk, Bazil (Dany Boon) okkal haragszik a minden hájjal megkent fegyvergyárosokra: apjával egy taposóakna végez, anyja katolikus iskolába adja, mire ő kosárba bújva megszökik a kegyetlen apácák elől, és egy videótékában talál menedéket. Ám egy nyugalmasnak induló estén a téka előtt motoros leszámolásra kerül sor, melynek során az a bizonyos pisztoly több ízben elsül, és az egyik golyó Bazil fejébe fészkeli magát, majd örök társául szegődik viccesebbnél viccesebb hallucinációkat okozva. Bazil a kórházból kikerülve a téka pultjánál csinos barnát talál, így az utcára kerülve igyekszik minden képességét latba vetve túlélni - mikoris egy bazáros felfigyel rá, és bevezeti a használt gumiabroncsok alatt megbúvó rejtekhelyére. Különös társaság az övé: van itt brazil grafomán, eleven kalkulátorként funkcionáló lány, kedvtelésből hűtőkbe bújó gumitestű artista, hulladékból robotokat készítő utcai művész és élő ágyúgolyó-rekorder. A banda jelszava az újrahasznosítás - szorgos méhek módjára gyűjtögetik a kacatot az utcáról, a "hátha jó lesz még valamire" mottóját zászlajukra tűzve. (Mondanom sem kell, minden ócskaságnak meglesz a maga szerepe a történetben.)
Kissé hibbant főhősünk épp limlom-gyűjtésről tart hazafelé, amikor felismeri a két fegyvergyár épületét, melyek apja és önnön sorsát is erőszakosan átformálták. Nem lévén jobb dolga a csapatnak, különféle rendkívül ötletes és szórakoztató akciókkal ugrasztják egymásnak a két fegyvermogult. Bazil személyes motivációja világméretűvé növekszik: a békéért és egy szebb jövőért vívott küzdelemben ugyan elhullik pár fej, de a harc mindvégig a játékosság mezején marad. A gonoszok megleckéztetése után pedig egy össznépi, burjánzó happy end zárja a történetet.
A Jeunet- és filmrajongók biztosan élvezni fogják a Micmacset, még akkor is, ha a francia direktor ezúttal igen könnyen felejthető alkotást tett le az asztalra. A történetnek nincs súlya, az üzenet nem passzol a könnyed formába, komolysága így veszendőbe megy. Ha viszont Jeunet csak játszani akart egyet, érthetetlen, hogy miért tuszkolt bele filmjébe aktuálpolitikát, közelmúltat, a jelen Afganisztánját, illetve mindenféle fegyvereket és taposóaknákat. Mintha nem tudott volna dönteni: ólomnehéz mondanivaló a fegyverkereskedelemről és a közel-keleti válságról, vagy cukormázas móka az Amélie csodálatos élete nyomdokain haladva?
Persze, mint mondtam, számtalan "jeunet-izmus" teszi élvezetessé a filmet: a színek, a képi világ és az operatőri munka - ahogy a néző már megszokhatta - egyedi mesei világot rajzolnak a szereplők köré. A színészek ismerősek lehetnek a rendező korábbi filmjeiből, ahogy túlzott, elkarikírozott alakításuk is. Az eszeveszett ötletek halmozása továbbra is mosolyfakasztó hatással van a publikumra - a filmőrültekre pedig különösen, ők ugyanis számtalan utalást és idézetet fedezhetnek fel. A banda alaposan kitervelt és brilliánsan véghezvitt akciói például olyan filmtörténeti elődökre utalnak, mint A nagy balhé, a Mission: Impossible- vagy éppen az Ocean's-sorozat. A főhős játéka leginkább Charlie Chaplin csavargójára és Buster Keaton faarcú kétballábasára emlékeztet, a negyvenes évek film noirja a tékában a Hosszú álom képeivel idéződik meg, és ebbe a fekete-fehér gúnyába bújnak a film felvezető képsorai is. És ami a Jeunet-rajongóknak igazi csemege, hogy a mester magától is idéz - a kis Bazil szökése például a Delicatessen prológusát eleveníti fel, de egy szobában e film konkrét folytatását is láthatjuk. Persze Jeunet nemcsak az intertextualitás szintjén remekel, számtalan képi bravúrral, apró geggel tűzdeli tele a képkockákat: a végső leszámolás során megidéződik a közismert Trabant képe a berlini falról, a non-diegetikus filmzenét húzó szimfonikus zenekar - mintegy Bazil hallucinációjaként - hirtelen felvillan a háttérben, egy robbanás pedig akkora szélvihart kavar, hogy zavarukban még a naptár pergő lapjai is megszabadítják ruháitól a rajtuk szereplő lányt.
A Micmacs vérbeli Jeunet-alkotás: tobzódik a képi ötletekben, stílusokat gyúr össze és minden kockája telítve van humorral. Még a komoly háttérüzenet sem idegen a rendezőtől, ezúttal azonban a móka és kacagás túlsúlyba került, emiatt pedig a nyomasztó hangulatnak nyoma sincs. Ennek megfelelően a történet vicc és véresen komoly között billeg, s ez sajnos kárára válik a filmnek. Ám ha valaki odáig jutott, hogy saját műveiből idézzen, az megengedheti magának, hogy milliókat áldozzon egy jó poénra. A Micmacsen ugyanis ez érezhető: volt tőke, név és kurázsi ahhoz, hogy leforgassák - puszta kedvtelésből.
