Nem a dán filmtől vártuk Szendrő József szellemének feltámasztását, de ha már így esett, meg kell becsülni a kísérletet. Gondolunk itt elsősorban a nagy színházi ember azon állítólagos kijelentésére, melyet mint vidéki színigazgató a társulati munka nehézségeivel kapcsolatban ejtett: "Eleinte bizony sok bajom volt, de aztán lassan kialakultak a dolgok. Mióta viszonya van mindenkinek mindenkivel, úgy élünk itt, mint egy nagy család." Ez a Szendrő-féle nagycsaládos érzés járja át a koppenhágai művészvilágot is, legalábbis ahogy azt Charlotte Sieling a filmjében bemutatja. Mire a Royal Danish Playhouse pazar épületében lemegy a Hamlet premierje, már mindenkinek megvolt mindenki: az öltözőben, a színházi WC-ben, Christianshavn és Nyhavn ingatlanjaiban és közterein gabalyodik egymásba egy búfelejtő numerára vagy tartósabb kapcsolatban boldog-boldogtalan (de inkább boldogtalan). Hamlet és Ophelia, színikritikus és színész, rendező és kishajó-tulajdonos járja a körmagyarra hajazó kördánt, ám az irónia legcsekélyebb jele nélkül, teljes melodrámai fegyverzetben. Szomorú szemű nézésben a Szendrő Józsefet fizimiskájában is megidéző Nicolas Bro jár az élen, de a középmezőny is erős, a gyerekek is gondterheltek. Senki sem mondhatja, hogy Sieling filmje nem egy összeszedett melodráma. Nem a dánok sara, hogy az összeszedettségre is van egy Szendrő-anekdotánk. Egy főpróba megtekintése után a híres színházi ember csak ennyit mondott: Fos. Mire a rendező: És ha majd egy kicsit összeáll? Akkor még lehet szar.
