Cristian Mungiu a hegyek között, ortodox kolostorban játszódó legújabb filmjével visszatért a legnagyobb kritikai és közönségsikereket is elérő 4 hónap, 3 hét, 2 nap című rendszerváltós abortuszdrámájához. Dombokon túl kritika.
Egy csöndes, sokaknak fel sem tűnő, de szívós, erős akaratú fiatal lányt látunk a vásznon, gyakran háttal a kamerának, ahogy megy előre, hogy barátján segítsen. Vele együtt megy a néző is. Lehet amolyan tételmondata ez Cristian Mungiu 2007-ben cannes-i Arany Pálma-díjas filmjének főszereplője is, de a legutóbbi, tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon debütált Dombokon túl Voichitájára ugyanez áll. Meglepő a hasonlóság Otilia és Gabita illetve Voichita és Alina között. A két karakter egymáshoz és a világhoz való viszonya, legjellemzőbb személyes tulajdonságaik, szerepük megformálása, a kettőjük közötti erős kötelék, mind valami hasonlóságot tartalmaz. Az erős személyiség, Otilia/Voichita és a hozzá ragaszkodó, a tőle segítséget váró Gabita/Alina, aki valamilyen bajban van.
De mégis milyen bajban? Voichita és Alina együtt nőtt föl az árvaházban, Alinának egy értelmileg zakkant autómosó bátyja van, Voichitának pedig egy Istene. Ő "valahol Romániában", egy ortodox női szerzetes rendházban él (annyit tudunk, hogy valószínűleg Nagyszebentől nem messze, ami Bukarestről nézve erősen vidék). A film első jelenetében érkezik meg Alina vonattal Németországból, ahol alkalmi munkákból él, talán nem jó körülmények között. Hazajött elintézni dolgait, hogy aztán majd együtt visszamennek Voichitával, mert nekik nincs más. Csak egymás. De közben Voichitának lett Istene, akit nem akar hátrahagyni. Alina hát egyre gyakrabban mutat furcsa reakciókat, hiszen nem azt kapta, amit várt. A nővérek szerint egyenesen az ördög szállta meg, és ez még csak a dolgok kezdete.
Talán ez az a pont, amely a tavaly tavaszi cannes-i premier óta a leginkább foglalkoztatta a közvéleményt, bebizonyítva a filmművészethez a leginkább alázattal forduló zsurnaliszták alkalmatlanságát is, ha egyházi témáról van szó. Mert mégis mik voltak azok tipikus kérdések és témák a film után: mit szól hozzá az egyház (szólt, s ez is megérne egy külön cikket is, de ez most nem az a cikk), tényleg elmebetegek-e az apácák, milyen már, hogy egy pap együtt él 10 nővel, véletlenül nem leszbikus-e a két barátnő, annyira szoros a kapcsolat stb. És noha az idősebb apácákra tényleg rámondható a "szent együgyűség", s a súlyos végkifejlet – pláne, hogy a történet tartalmaz igaz elemeket (based on a true story), a film mégsem erről szól.
Valójában a film feszültsége abból táplálkozik, ahogy a két lány hosszú idő után újra találkozik egymással. A régi emlékek, az örökre fogadott barátság, az egymás iránt érzett, és a vásznon is tapintható szeretet az egyik oldalon, a másikon pedig az a – mindkét félnek – fájó igazság, hogy ahogy a vallásos nem érti meg a profánt, úgy fordítva se. Alina nem érti meg, hogy Voichitának az Isten elég, sőt neki csak Ő kell, Voichita pedig azt nem érti meg, hogy nem lehet ezt megérteni. A két világ közötti átugorhatatlannak tűnő szakadék a városban játszódó jelenetekben a legszembetűnőbb, még ha az utolsó percek rendőrkocsijában picit mintha összetalálkozni látszik. Jobb befejezést nehezen találnánk.
Az erős tollal megírt, nagy kérdéseket mozgató történet a két színésznő játékával és az ortodox ikonokat idéző képi világgal lesz teljes. Cosmina Stratan és Cristina Flutur egymással páratlan összhangban álló játéka annyira a hátán viszi a filmet, hogy annak egyenesen lényegi eleme lett; nem is csoda hát, hogy Cannes-ban megosztva kapták a legjobb női szereplő díját. Oleg Mutu pedig, aki nemcsak Mungiunak állandó operatőre, de a román generáció másik alakjával, Cristi Puiuval is gyakran forgat, hát most ismét úgy ereszti át a fényt, hogy az rögtön retinánkba ég.
