Épp jókor

Mátyássy Áron első nagyjátékfilmje erős kezdet, reméljük, ilyen lesz a folytatás is.

Amilyen sokat hallunk Simó Sándor utolsóként végigvitt osztályáról (akik mellesleg az idei Szemlén egyáltalán nem jeleskednek), olyan keveset a következő turnusban végzett filmrendező szakosokról, akiket Grunwalsky Ferenc vett át és juttatott diplomához. Egész pontosan, közülük ketten már valóban bizonyítottak: Kocsis Ágnes a Friss levegővel, Gigor Attila A nyomozóval; és hát Faur Anna is leforgatta a Lányokat. Mátyássy Áron a sorban negyedikként kapott lehetőséget (több kisjátékfilm után), hogy tavaly nyáron belevágjon egy egész estés film forgatásába, amelyet az MMKA mellett a Magyar Televízió is támogatott. A kezdeti híresztelések alapján nem számíthattunk derűs történetre és kellemes hangulatra, az eredmény mégis meglepő, amennyiben mindezek ellenére egy kifejezetten közönségbarát, jó film készült el.

Durván tíz évet ugrunk vissza az időben és jó messzire kerülünk a fővárostól, legalábbis erről tájékoztatnak már a legelső képkockák. (A későbbiekben sajnos pontatlan a kétszáz forintos bankjegy használata, másokat meg a Gyöngyös közeli táj zavarhat meg.) A történet szerint ugyanis az ukrán határ mentén él egy árván maradt testvérpár, akik közül a lány, Eszter értelmi fogyatékos, a családfenntartó fiú, Iván pedig saját autószerelő műhelye mellett illegális gázolajcsempészésre kényszerül, ahogy a legtöbb fiatal a vidéken. Idillinek tehát nem nevezhető, inkább nehézkes mindennapjaikat egy kegyetlen esemény zökkenti ki, amikor Esztert két támadó megerőszakolja. A film ezt követően az egyik síkon a gyanúsítottak felsorakoztatása és az esetlen nyomozás lefolytatása köré szerveződik, a másik, hangsúlyosabb síkon a főszereplők érzelmi életének alakulását követi. Így lehetőség adódik egy tömören megfogalmazott, szerencsére nem eltúlzott társadalomkritikára (azon belül a magyarországi bűnüldözés szánalmas állapotainak kigúnyolására), és egy személyesebb drámára úgyszintén. Iván szerelmes lesz, majd csalódik, aztán ennek és az egyre reménytelenebb körülményeknek a hatására végül átadja magát reményvesztett dühének, a bosszúnak és végzetes döntéseket hoz, vagy inkább csak hagyja magát azokba belesodródni.

A Fortedanse mozgásszínházhoz köthető Kádas József és a Nemzetiből Alföldi érkezésével kényszerűen távozó Vass Teréz (a rendező neje) a legfőbb erényei az amúgy is jó érzékkel megrendezett filmnek. Mellettük szépen és hitelesen dolgoznak mind a kis szerepben tobzódó nagy nevek (Lukáts Andor, Csomós Mari) mind az újonnan felfedezett színészpalánták (Földes Eszter, László Attila), de hasonlóan jóleső érzés a hosszabb ideig eltűnt Szalay Mariannt vagy eddig kizárólag színpadról ismert arcokat viszontlátni ebben a filmben. Összjátékuk hatására illetve a kép (operatőr Herbai Máté) és zene (Márkos Albert és Harcsa Veronika dalai) egymást kiegészítő magas minőségének köszönhetően a közönség élménnyel távozik, hiába nem egy vígjátékot látott. Sokkal fontosabb, hogy a jópofáskodó divatfilmek mellett szerepel az idei Szemle versenyprogramjában egy érzékeny társadalmi képet megrajzoló, vállaltan érzelmes történet, amely ráadásul nem nélkülözi a filmes ötleteket sem, elég a váratlan vágásokra és néhány történeti csavarra gondolnunk, bár ezekből azért kicsivel több is elférne.

Részben igaz történetként a rendszerváltást követő időszakról komoly vállalkozás Utolsó idők, de teljesíti az elvárásokat, és ami ezeknél még fontosabb: szimpatikus fiatal filmesekkel ismertetett meg minket, nézőket, akik úgy várjuk tőlük az újabb történetet, ahogy a szereplők várták az út megépítését.