Értelem- és érzelemmentesen

Lois Lowry Az emlékek őre című könyve megjelenésétől óriási sikernek örvendett szerte a világon. A történet nem kerülhette el a Young Adult-hullámot, így idén a mozivásznon is megtekinthettük Lowry utópisztikus világát. Egy kérdés azonban teljes joggal merülhet fel bennünk: érdemes volt-e az eredetileg fiataloknak szánt történetet ifjú felnőttek számára is fogyaszthatóvá tenni, és filmvászonra adaptálni?

Az emlékek őre teljes megismeréséhez érdemes tudni, hogy a regény eredetileg tizenéves gyerekeket célzott meg potenciális olvasókként. Lowry világa 1993-ban még egészen egyedinek hatott, a megszólított korosztálynak hasonló élményt adhatott, mint Orwell 1984 című regénye az idősebbeknek. A regény megjelenésekor természetesen még nem volt ekkora divatja az utópia, antiutópia kérdést fejtegető történeteknek, így Lowry ötlete kritikusi elismerést hozott és több amerikai iskola is úgy döntött, hogy kötelező olvasmányjegyzékébe integrálja a könyvet.

Hollywood radarja nem kerülte el a vélhetően aranytojást tojó tyúkot, az Álomgyár lecsapott rá azonnal, és egy iparos rendezőt is igazolt mellé, a végeredmény pedig – a korábban felsorolt adalékokból sejthetően – egy egészen közepes mixtúra lett. Az emlékek őre mozivászonra adaptálva nagyon komoly hátránnyal indult a sorstársaihoz képest, kérdés: tud-e bármi újat mutatni ebben a témában, vagy kisiskoláshoz méltóan elismételi a jól megtanult memoritert?

Azért merül fel a megkésettség problémája ezzel a filmmel kapcsolatban, mert ami 1993-ban még frissnek és érdekesnek hatott, a YA (young adult) térnyerésének idején már jó eséllyel csak egy a sok közül. Az emlékek őre pontosan ilyen. Az éhezők viadala-trilógia (The Hunger Games), A beavatott (The Divergent) és társai után nem képes semmi újdonsággal szolgálni, sőt nehezen köti le a néző figyelmét.

Jonas, a főhős egy utópisztikus világban él, ahol mindenki boldog, ahol nincsenek gondok. Az élet nyugodt és küzdelemmentes, hiszen mindenki egyenlő. Senkinek nincsenek nehézségei, a maguk monotonitásában haladnak a mindennapok, mindenkinek megvan a saját szerepe a társadalomban. A fiatal Jonas a „felnőtté válási ceremónián” azt a feladatot kapja, hogy ő legyen a következő emlékőr, aki az utópisztikus társadalom előtti lét minden emlékképét megőrzi. Természetesen nem marad egyedül a hatalmas feladattal, elődje ugyanis bölcs tanácsokkal és olykor boldog, máskor kimondottan szomorú emlékekkel ajándékozza meg, melyek megtapasztalása után nehéz döntések elé kerül a fiú. Megtartja magában őket és hagyja, hogy a kommuna a megszokott kerékvágásban élje tovább az életet, vagy áthágja a szabályokat, és szembemegy a társadalmi előírásokkal?

Phillip Noyce adaptációja több tekintetben gyengére sikeredett ugyan, és a kései megfilmesítés sem könnyíti a dolgát, néhány tekintetben viszont egészen impozáns képet mutat. A produkció kiválóan indít, és remekül ismerteti meg velünk azt a világot, amiben mindenki egyforma, érzelemmentes. Vizualitás tekintetében is kimondottan erős: fekete-fehér, már-már fakóan szürke színösszeállítása, majd a később itt-ott betörő színek megjelenése éles kontrasztot képes teremteni a társadalom és az öntudatra ébredt egyén között. Az emlékek őre szinte kizárólag a látványra, a fekete-fehér szimbolikára épül kezdetben, majd kiszínesedik a játékidő előrehaladásával.

Sajnos azonban a filmen dolgozó stáb mintha be is érte volna ennyivel, a látványelemek mögé már nem voltak képesek értelmet is csempészni. A tartalom elveszett, csak a kirakatban gyönyörködhetünk. A színészek játéka kimerül annyiban, hogy érzelemmentesen kommunikálnak, ez pedig akkor válik igazán kellemetlenné, ha a karakterük sincs megfelelően kidolgozva. A Jonas szüleit alakító Katie Holmes és Alexander Skarsgard a majd kétórás film alatt sem rendelkezik két-három jellemvonásnál többel, őket pedig csak a társadalom fejét alakító Meryl Streep múlja alul. Lehet ezt a sutaságot a vázat alkotó világra fogni, de akad azért néhány jól eltalált és bemutatott jellem is. Jonas és az emlékőrző például kiemelkedik a többi jelentéktelen szereplő közül, a cselekmény hangsúlyosabb részeit kettejük kapcsolatára fűzte fel a rendező.

Arra azonban, hogy a film unalmas, nincs mentség. A zárás szintén kiábrándítóra sikeredett, semmi előremutató vagy elgondolkodtató pillanatot nem szánnak nekünk a készítők, ami egy rendszer megdöntésére irányuló kísérlet esetében elég furcsa. Érződik, hogy sem a rendező, sem az író nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a történet a fiatalabb korosztálynak szól, ők pedig egy olyan világot teremtettek, ami inkább a fiatal felnőttek felé nyit. Nekik viszont túl szájbarágóssá, didaktikussá válik véleményem szerint a produkció. A mozi nem hagy teret annak, hogy magunk fedezzünk fel összefüggéseket, hanem mindent elénk pakol. Színtelenül, szagtalanul, érzelemmentesen, átlagos módon.