A Száz év magány az egyik legnépszerűbb regény. Dél-amerikai kavalkád, belülről nézve családregény, eggyel távolabb lépve történelem. Fölé emelkedve pedig mítosz. A kérdés csupán az, hogy mindez hogyan fér bele két felvonásba. A Márquez regényéből készült Schwajda György-adaptáció azonban igen jó munka: a színpadra állítás nem a mű puszta illusztrációja, aki nem olvasta a regényt, annak önmagában is élvezhető, sőt követhető is.
A színpadon egy lakás romjai. A pusztulás jelen ideje. Amikor Ursula (Börcsök Enikő) öregasszonyként bebotorkál a színpadra, s elmondja, hogy megvakult, bár senki nem vette észre, az már egy családregény vége. A múltról való monológ kissé nehézkes, aztán amikor Börcsök Ursulája és Hegedűs D. José Arcadiója évtizedeket fiatalodva nem elmondja, hanem eljátssza az unokatestvérek szerelmét, a házasságkötést, a sértődésből megölt ismerőst, beindul az előadás. S lassan benépesül a többszobás színpad, amely térré teszi José Arcadio álmát az egyforma szobákról. Füzér Anni színpadképében a tér ugyanúgy ismétli önmagát, ahogyan az idő is. S a nézőknek és a családtagoknak is folyamatosan az az érzésük, hogy a magány mellett ez a folyamatos ismétlődés a családi átok. Ez van a mélyén az esőnek, a felejtésnek, a családtagok sorsában megnyilvánuló azonosságoknak. Ezért kell ismételgetni az ébrenlét és a felejtés idején, hogy emberek vagyunk, és van Isten: jobb olykor kimondani azt, amiben már nem lehetünk biztosak. Hiszen ha sosem mondod el - elfelejtik. Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el. Márquez - és vele Schwajda - kimondja, de nem sokszor. Ezért is volt néhány pillanatban szájbarágós a rendezés: nem volt szükség a haldokló Arcadio és Ursula tangójára, az olasz Crispi kendős táncára vagy a politika elleni kirohanásra.
A hibák ellenére a második felvonás még gyorsabban pereg, mint az első. Egyre több a halott a színpadon, akik fehérre festett arcukkal úgy ülnek az élők között, mintha nem lenne a két világ között határ. Az előadás így oldja meg a regény legnagyobb csodáját, a létet egybefogó természetes viszonyt. Ám a történelem csupán az idő fintora. Fontosabb a száz év magány, hiszen hiába a már-már követhetetlen rokonjárás, az ismerősök hada, itt mindenki magányos.
