Kiknek ajánljuk? Azoknak, akiknek nem jött be a J.J. Abrams-féle Star Trek, és akik odavannak a Halálos iramban-filmek járgányaiért és robbanásaiért.

J.J. Abrams 2009-ben sikeresen átmentette a kicsit már naftalinszagú Star Trek franchise-t a XXI. századba, de az Enterprise legénységének második bevetése után inkább a Star Warst választotta. A harmadik Star Trek-reboot rendezője így végül a tajvani születésű, de Hollywoodban befutott Justin Lin lett. Ő korábban jópár Halálos iramban-folytatást vezényelt le, ezért a Paramount stúdió és Abrams is úgy vélhette, hogy egy biztos kezű iparos, akire rá lehet bízni bármelyik többszázmillió dolláros mozis brand soron következő részét. Nagyon elrontani úgysem tudja, de még akár valami új hangot is megüthet benne.

Sajnos Lin nem teljesítette sikeresen a küldetését. A Star Trek - Mindenen túl olyan, mintha három filmet mixeltek volna össze benne, mert a rendező nem tudta eldönteni, melyik rajongótábornak szánja a produkciót:

• A régi Star Trek-filmek és tévésorozatok rajongóinak, akik imádják az okos sci-fiket, a tudományos technoblablát és a diplomatikusan megoldott konfliktusokat?
• Az új, Abrams-féle "space fantasy Star Trek" kedvelőinek, akik azt szeretik, ha a cowboymentalitású Kirk kapitány két poén között fézerpisztollyal oldja meg a problémákat?
• Vagy a Halálos iramban-fanoknak, akiknek mindegy, mi a sztori, csak szépen csillogjon a vas, brümmögjön meg robbanjon, aminek brümmögnie meg robbannia kell, a szereplők pedig a fizika törvényeit meghazudtolva, belassítva ússzanak a levegőben?

Leginkább egyébként az utóbbi dominált, ami olyan furcsaságokhoz vezetett, mint

a barátait trutymólődöző salakmotorral megmentő Kirk kapitány!

Pedig a film eleje nagyon ígéretesen indult. Sőt, úgy nagyjából a történet feléig azt lehetett érezni: igen, ez az a Star Trek, amire vártunk, ez az a grandiózus űrkaland, ami végre ki tud lépni a Star Wars és A galaxis őrzői árnyékából, és közben úgy tér vissza a tévésorozatos gyökereihez, hogy leesik az állunk a látványtól.

A történet elején az Enterprise épp egy többéves diplomáciai küldetésen vesz részt, ami már kezdi felőrölni a legénység idegeit. Ez ugye a sorozatrajongóknak szánt kikacsintás, csillagidővel, hajónaplóval meg sok űrhajóbelsővel - azaz csupa olyasmivel, amit a régi szériákban epizódokon átívelően ki lehetett fejteni, itt viszont el kell intézni pár percben, különben a film unalomba fullad. Nem sokkal később az Enterprise a galaxis ismeretlen szegletébe tévedve darabokra szakad egy agresszív űrnépség támadása során, a mentőkapszulákban külön-külön elmenekülő legénység pedig kénytelen egy örökös harckészültségben lévő, barbár bolygón kisütni, hogyan találják meg egymást és miként jussanak haza. A sok trailer és tartalomismertető is mind-mind ezekre a jelenetekre lett kifuttatva:

Nem véletlenül, hiszen pont a látványos pusztításban és a hajótöröttes-túlélős jelenetekben a legerősebb a Star Trek 3. Előbbi Justin Lin akciófilmes mániájának és a vele egy húron pendülő speciális effekteseknek köszönhető, az utóbbi pedig Simon Peggnek, aki nemcsak Scottyt alakította ismét fergetegesen, hanem a forgatókönyvet is ő (valamint a sorozatveterán Doug Joung) írta. A szanaszét földet érő legénység kis csoportokban próbál életben maradni, ami nagyon hálás dramaturgiai felállás, főleg amikor az ég és föld Spock-McCoy páros (Zachary Quinto és Karl Urban) civódásáról van szó, vagy amikor az Enterprise roncsai közt kommandózó Kirk kapitány (Chris Pine) és Csekov (Anton Yelchin) nyakába szakad a baj.    

Simon Pegg természetesen saját magának is zseniális dialógusokat írt, bár Scotty nála már egyre inkább összemosódik a színész másik népszerű karakterével, a Mission: Impossible-ben hősködő Tom Cruise balfácán kütyüfelelősével, Benjivel. Az ott bevált gegek köszönnek vissza itt is, mert Scotty egy korábban hajótörést szenvedett, harcias űramazonnal, Jaylah-val (Sofia Boutella) szövetségben kénytelen megkeresni a barátait, ami rengeteg vicces szituációt szül. Sajnos azonban ennek az az ára, hogy a széria másik erős női karaktere, Uhura (Zoe Saldana) teljesen háttérbe szorul, az ő túlélőcsapatába került Sulu (John Cho) pedig olyan, mintha benne sem lenne a filmben.

Sokszor viszont az érződik a párbeszédeken, hogy igazából ez is egy Halálos iramban-film, csak lézerpisztolyokkal: tombol a tesztoszteron és a macsó férfibarátság, ahol a fegyvermániás, kemény nő egyenrangú tagja a klubnak, a nőies nő meg legfeljebb megmentésre váró biodíszlet lehet. De még ennél is nagyobb hibája a filmnek, hogy a játékidő második felében Justin Lin bosszantóan gyorsan lezárja az űr-Robinsonok történetszálát, hogy előkészítse a kötelezően grandiózus leszámolásjelenet - csakhogy ezzel egy teljesen átlagos sci-fi blockbusterré zülleszti le az amúgy jól induló Star Trek 3-at.

Sokkal jobban tetszett volna, ha a szokásos világmegmentős maszlag és a székbe szögező pusztításpornó helyett nem magától értődő a happy end, és nem a világegyetem léte a tét. Bőven elég lett volna annyi, hogy az Enterprise legénysége a film végén örül, hogy egyáltalán él, és a sok viszontagság után örökre elfelejtheti, milyen volt Survivort játszani egy barbár űrfaj bolygóján.

Természetesen nagyon becsülendő, hogy Justin Lin egy új látásmódot hozott a franchise történetébe, és hogy Simon Pegg startrekesebb Star Treket akart írni minden korábbi filmváltozatnál. Csakhogy a nagy erőlködés közben elfeledkeztek a legfontosabbról: a néző egy olyan látványos és elgondolkodtató űrkalandot vár, amiről még hetekkel később is mesélhet a haverjainak. Helyette egy olyan majdnem Star Treket kap, amit már másnapra elfelejt.

Értékelés: 6/10