Ez a Gianni nem ugyanaz a Gianni, ám a hasonlóságok számottevők. Ahogy a Vénasszonyok nyarában, úgy a Gianni és a nőkben is ugyanaz a táskás szempár, az író-rendező-főszereplő Gianni Di Gregorio táskás szeme néz közelre és távolba; vígjátéki közelre és drámai távolba, de leginkább a kettő közé, a derűsen szomorkás középtájra. Az elgiannisodott miliőnek (Di Gregorio kamerán innen és túl is Gianni), és benne Gianni beletörődő és derűs, római és kispolgári, öregfiúsan rigolyás és szolidan életélvező nézésének a Corriere della Serától a Narancsig mindenki a dicséretét zengte, előbbi - kis latinos túlzással persze - egyenesen az olasz vígjátéki virtus visszatértét látta meg a Vénasszonyok nyara decens öregfiújában. És ha akkor azt látta meg, nincs ok arra, hogy mást lásson a nem-folytatás folytatásban: Gianni 2.0 most potens férfikorát siratja a tőle telhető (inkább skandináv, mint déli) indulattal, táskás szemével, lógó orrával, egykedvű kutyatársaival, nőt akaró emberbarátjával és egy arconcsapással felérő bevásárlólistával, melyet felesége nyom reggelente a kezébe. Ebbe a nyomottságába a költekező mama, az unott leánygyermek, az untalan szomszédlány és úgy nagyjából Róma minden nőnemű lakója belejátszik: az egyik azért, mert Gianni vérét szívja, a másik meg azért, mert ügyet sem vet Buster Keaton e kései, komikusan koslató leszármazottjára. Megnyerő jelenség az öszszes Gianni; legközelebb jöhetne akár a nehezített pálya, a táskás szemek mellé valami történetféle.
Persze csak módjával, épp, hogy az íz kedvéért.
