Az ígéretes kamarathriller Dobó Katával együtt a kusza szkript áldozatául esett.
A honi thriller (egyelőre) nem létező műfaj, ezt gyorsan szögezzük le. Dobray György '80-as Az áldozata és Tímár Péter 1989-es, Mielőtt befejezi röptét a denevér című zsáner-őstojásai óta csak elvétve jelent meg a magyar filmpalettán. A 2003-as Kontroll (r.: Antal Nimród) ugyan erőteljes thriller-motívumokkal dolgozott, esetében mégsem beszélhetünk tiszta thrillerről, míg a Fazakas Péter-féle Para (2008) olcsó bohózattá torzította a filmben megbúvó thriller-szálat. Hosszú évek óta az első, hagyományos értelemben vett műfaji próbálkozást, Daniel Young, a Parával egy évben forgatott, többségi magyar koprodukcióban készült Szobafogságának köszönhetjük. Young filmje a domestic (háztáji) thriller hagyományai előtt tisztelgett, és ugyan nem váltotta meg a világot, mindenképpen tisztességes kísérletként könyvelhettük el.
Köves Krisztián Károly Halálkeringőjét a domestic és pszicho-thriller kurta-furcsa szintéziseként aposztrofálhatjuk. Főhőse Elza, a terhes rendőrnő (Dobó Kata), akihez felettébb rossz, mi több, kifejezetten alkalmatlan pillanatban állít be tíz éve nem látott, és egyébként szívből gyűlölt apja, Rusty (Kern András). Az egykori nyomozó a rossz társaságba keveredett lánya születésnapját jött megünnepelni, de a régi rutin, a meglehetősen szétcsúszott Elza és a lakásban fellelhető gyanús nyomok miatt ismét detektívvé avanzsál. Megkezdődik az idegtépő, zárt térben zajló párbaj apa és lánya között.
Zavarba ejtően kusza a Halálkeringő Szabó István által írt forgatókönyve. A film felütése a klasszikus, akár még Roman Polanski Iszonyatát is felidéző pszicho-thrillerekre hajaz: az instabil női szubjektum megbomlása, amely (eleinte) megmagyarázhatatlan nyomokban, külszíni és lelki sérülésekben, valamint koszos tükörben megmutatott arcközelikben teljesül ki. Rusty érkezésével a súlypont inkább a nőt és az otthon szentségét fenyegető külső veszélyre helyeződik (ami már a domestic thrillerekkel rokonítja az opust), ellenben a szereplők motivációinak és kapcsolatának fokozatos feltárása még ezt az értelmezést is ellehetetleníti. Szabó szkriptje visszatartja a film dekódolásához szükséges információkat, az így létrehozott, ravasznak szánt flashback-szerkezet nem a felismerés aha-élményével, hanem értetlenkedésből fakadó fejcsóválással ajándékozza meg nézőjét.
Nem is beszélve arról, hogy Szabó ezzel mennyire megnehezíti a szereplők dolgát, akik súlyos (ám korántsem életszagú) frázisokat puffogtatnak ugyan, a késleltetés miatt ezek a borzalmasan szar életről előadott frázisok viszont teljesen légüresek maradnak. Dobó Katának egyszerűen nem áll jól a fröcsögő szájú káromkodás, ám becsületére legyen mondva, hogy mindent megtesz, a lehető legtöbbet próbálja meg kihozni Elza karakteréből, az igazán komplex drámai filmszerepre azonban még várnia kell. Rusty figurája is kifejezetten érdekes lehetett volna, ha nem Kern játssza. Kern teljesen elfuserált választásnak bizonyult, fásult, fáradt, majd' minden megszólalása hiteltelen ? és ez rosszat tesz egy gyakorlatilag kétszereplős kamaradrámának. A forgatókönyv nem hozza helyzetbe az emiatt is alulmotivált karaktereket (sok a redundancia, az ismétlés), ezen kívül pedig meglehetősen túlzsúfolt. Egyszerre akar egy diszfunkcionális família rehabilitálásával, vagyis egy családi drámával, egy múltbéli és egy jelenbeli trauma pszicho-párbajba torkolló feldolgozásával, továbbá egy markáns bűnügyi szál lebonyolításával foglalkozni.
Elza és Rusty sajátos vetélkedése (előbbi a nyomok eltüntetésére, utóbbi a feltárásukra, majd szintén az eltüntetésükre törekszik) aztán thrillerből egy gyerekvállalástól rettegő asszony bizarr szerelmi háromszögébe csap át, ami Elza egykori férje, Patrik (Mészáros Béla), és Alex (Lengyel Tamás), a rendőrgyilkos drogdíler - történetesen Patrik legjobb barátja - között feszül. A thriller-vonalnak ezzel búcsút is inthetünk, a Halálkeringő szimpla bűnügyi filmként ér véget, a sporttáskában elrejtett kokain pedig előbb McGufinná, majd egy sajátos és gyomorforgató záróképben kulmináló mexican standoff katalizátorává válik.
A Halálkeringő igazi erényei csupán formai megoldásokhoz kötődnek. Köves állandó alkotótársa, Dobóczi Balázs operatőr hűvös, monokróm kompozíciói, és a szűk térben végrehajtott folyékony kameramozgásai kitűnő atmoszférát teremtenek (még akkor is, ha helyenként "túlzenélt" a film), a fókuszpont állandó és gyors változtatása pedig szépen rímel instabil főhősünk lelkiállapotára. Olykor-olykor azonban a - szigorúan vér-központú - hangulatteremtő képek (az újra és újra lepottyanó véres kés, a redőnyön lévő vércsepp lassú lefolyása, a vízbe csöppenő vér ultra-lassított szétterjedése) teljesen funkciótlanul szerepelnek a filmben, és inkább tűnnek szépelgő, ám teljesen üres motívumoknak, mint a történet szerves részét képező epizódoknak. Köves törekedett arra, hogy elemelje a Halálkeringőt a magyar valóságtól (ahogy Antal tette a Kontrollal), az egyetlen zárt helyszín és az ablakon keresztül látott, felismerhetetlen városkép ugyan még ezt a célt szolgálná, csakhogy a magyar rendőri egyenruha és igazolvány, valamint Újlaky Dénes díjbeszedőjének nyúlfarknyi szerepe "elárulja" a rendezőt, így teljesen feleslegessé és erőltetetté válik az egyetemesség hangsúlyozása.
Köves ugyan most mellétrafált, rövidfilmjeiből és a Halálkeringőből is kitűnik, hogy nagyon formatudatos és artisztikus kompozíciókban gondolkodó rendezővel van dolgunk (ami a film nagyszerű plakátján is látszik). Nerve munkacímen futó projektjét már nemzetközi vizeken fogja lebonyolítani, szívből kívánom, hogy legközelebb egy koherensebb forgatókönyv álljon a rendelkezésére.