Addig remek, hogy ügyeletes szuperhősünk egy dülöngélő szeszkazán, de onnantól (tizedik perc) megáll a tudomány, és úgy marad. Pedig a nyakunk rá, hogy ha hagynák, Will Smith könnyűszerrel elbolondozna a vége főcímig, ami azért is valószínű, mert a popkultúra jelen mutatói szerint nincs ma nála megnyerőbb sztár e földtekén. De az ambíció, ez a gyilkos fegyver, idegen show-elemeket pakol az akrobatikus erőemelésre: arra biztat, hogy merengjünk el az alkoholistán és gondolkodjunk az okain is tán. Így aztán hamar elnehezül a jó mulatságnak induló, italozós világmegmentés, ami több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz, s mire észbe kapnánk, már azt számoljuk, milyen jövő állhat egy házaspár előtt, ha egyikük történetesen szuperképességekkel rendelkezik. Már-már bergmani mélységek nyílnak hőseink lábai alatt, és ebből még egy olyan jó erőben lévő hősnek is nehéz visszatornáznia magát, mint Will Smith. Amennyiben persze szándékos volt, hogy elképzeljük, miként festene a Jelenetek egy házasságból, ha Erland Josephsont Batman, Liv Ullmannt pedig a Macskanő játszaná, akkor teljes a siker, de gyanúnk szerint csupán arról van szó, hogy a forgatókönyv hírhedten nagyszámú újraírása során összekeveredtek az oldalak, és így kerültek egymás mellé a trapéz ördögei a mélylélektannal. Pedig ha kudarc (az), annak meglehetősen szimpatikus kudarc a Hancock: Smith született bonviván, egy érzelmes népszínműben is elhinnénk a könnyeit. De az ígéretes felütés (a részeg karatemester mint szuperhős!) megszülése után még korai volt felkelni az asztaltól.
