Hangosfilm

A világtalan zongorahangoló - ebben az egyetlen félig (vagy inkább félig se) igaz közhelyben paradox módon ott leljük ennek az oly hasznos, mi több, nélkülözhetetlen szakmának két, egymással szorosan összetartozó jellegzetességét: a vizualitás felettébb csekély szerepét, s ebből következőleg a tevékenység igencsak szolid kulturális reprezentációját. Azt tehát, hogy a zongorahangolás nem éppen hálás, a művészi fantáziát nyargalásra sarkalló tárgy, amiről izgalmas filmet készíteni jószerint lehetetlenség. Így a jó nevű Steinway cég kijáró munkatársát, a leleményes és hozzá nagyon is szemes Stefan Knüpfert bemutató 2009-es osztrák dokumentumfilm sem készteti körömrágásra a nézőt, de azért rokonszenves igyekezettel fáradozik a jeles zongoraművészek keze alá dolgozó technikus bemutatásán, s egyúttal a hangok, a laikus számára Dolby Surround-hatással is észlelhetetlen akusztikus nüanszok érzékeltetésén. Természetesen az ilyen zsánerben létfontosságú halvány túlspilázás segítségével, ami kis jóindulattal és empátiával már-már kalandossá avatja az ifjú Lang Lang heves temperamentumát kiálló masszív zongoraszék felkutatását, vagy különösképpen a perfekcionista Pierre-Laurent Aimard Bach-felvételeinek zongorapreparációs előkészületeit. Az elkötelezettség, ha tetszik, az alázat ugyanis valóban átjárja e másfél órát, s a szerencsés kézzel kiválasztott főhős humora is jótékony hatást gyakorol a nézőre. A szorgos és fáradhatatlan háttérember az előtérbe lép, s egyre csak keresi-kutatja a tökéletes hangzást, miközben a zongora fejedelmei ez egyszer mellékszereplőkké válnak, s ki a kukacosságig bakafántosan, ki meg imponálóan bölcs eleganciával kommentálja zongorahangolónk fáradozásait. Az utóbbi megközelítés a búcsúkörét tartó Alfred Brendelé, akinek rövid fölbukkanása már önmagában figyelemreméltóvá teszi Robert Cibis és Lilian Franck filmjét.