Néha érdemes átmenni turkálóba, és a második-harmadik vonalban jelentkező friss termést megkóstolni. Igaz, nyelni is kell olykor (nem is keveset), de néhány helyzet vagy poén megéri. Mint most a Csók, macsók! című film esetében. (Írta, rendezte Gregg Araki.) Az ötleten érezni a gondolatkísérlet nyomait (magyarán: mesterséges kitaláció az egész), eredetisége mégis elkap: egy lány (Kathleen Robertson) egyszerre két srácba lesz szerelmes, a macsó dobosba (Matt Keeslar) és a zenekritikus értelmiségibe (Jonathon Schaech). Állítólag az egyiknek isteni teste van, a másik meg jó fej..., de igaziból egyik tulajdonságra sem derül fény. Mivel a lány nem tud választani, némi huzavona után mindkettőt beköltözteti magához, aztán élnek hármasban. Ilyen nincs, gondoltam, pláne az első rémes húsz perc alatt, mégis érdekelt az életveszélyes ötlet: mit tud vele kezdeni a mozi?
Hát nem sokat, olyan életformafilm lesz belőle (hogyan élnek a mai huszonvalahány évesek?), ez a mostani már legalább az ötödik, amin ebben a szezonban átestem. Igaz, ilyet még senki sem mert forgatni. Mert itt minden bátor, sőt pimaszul "erkölcstelen": a két srác nem féltékeny egymásra, a lány csak a kettővel érzi jól magát, konfliktus csak abból adódik, hogy a fiúk még a kosztpénzt se tudják összedobni. A toleranciaküszöb szinte eltűnt - persze azon az áron, hogy a srácok csupán vázlatrajzok, se karakterük, se szerepük, csak vannak, úgy, ahogy. Mesterségesen életben tartva. De hát egy gondolatkísérlet már csak ilyen.
A filmben egyetlen élő figura a lány, aki viszont szuper: lezser, butuska és mégis ő a legokosabb az egész moziban, a nézőket is beleértve: mi a francnak bajlódni a választással, szakítással, felnőttséggel - jobb kamasznak maradni, és be kell zsebelni mindenkit... Akár szinkronban is. Igaz, hogy a történet nagy részét csak elmeséli - premier-plán, belső monológ -, aminek következtében a dolgok nem kiderülnek, hanem szájba rágódnak. Mégis, talán egyedül rajta látszik, hogy ez a kísérlet valami valóságosnak a metaforája, hogy ti. ilyesmi - ha nem is ilyen blőd formában - ebben a mai generációs felfordulásban is előfordul. Mielőtt felháborodsz, gondolj Thomas Mannra, az Elcserélt fejekben ugyanez a képlet - egy nő, plusz két férfi -, de ott csoda is van (nem is jön össze!), meg Nagy Irodalom is, de egyáltalán: hogy kerül a csizma az asztalra! Mégis: maga a téma csak akkor nincs, ha nem beszélnek róla... Férfiváltozatban ugyan kopott közhely a szerelmi háromszög, bár az, hogy hárman, egy bérleményben békében éljenek együtt, ott se gyakori. Most női vezényletben valahol a feminizmus aleseteként fogalmazódik meg - "dönteni márpedig én fogok", "legyen az, ami nekem jó"-?, így aztán a fiúk ebben a filmben nemigen rúgnak labdába, otthon tesznek-vesznek, s várják, hogy anyu hazajöjjön. Csak az a furcsa, hogy bár van benne szexuálgimnasztika, egy csipetnyi erotika se szorult ebbe a moziba. Ami azért nem semmi. Mármint ebben a témakörben.
A rendező valahol oda nyilatkozott, hogy Godard volt rá hatással. Ha így, akkor ez a mozi annak a stílusnak turbózott leegyszerűsítése. De hát kit érdekel az ilyen filmtörténeti maszatolás: gyér mozi ez, gyerekek, legfeljebb szociológusoknak való esőnapra.
