Hadd kezdjem a szokásos aggállyal: hetek óta találkozni a film világsztárokat, kasszasiker referenciákat soroló, édesgető, tuti szórakozást ígérő plakátjaival, előzeteseivel ésatöbbi. Ritka eset, amikor a kritikaírónak (akinek némelyek szerint kötelező gonosznak és keményszívűnek lennie) be kell vallania, hogy ez mind igaz, és a film telített érzelmessége ellenére magával ragadta. (De tényleg!) Az alábbiakban ezt szeretném megosztani a kedves olvasóval, lehetőleg anélkül, hogy bizonyítványmagyarázás szaga legyen a dolognak.
A filmben párhuzamos történések sokaságát kísérhetjük figyelemmel (A sztorit lásd a film oldalán!), amelyek mozgatórugója a szerelem, a szeretet, valamiféle társas kapcsolat. Van itt főnök-beosztott szerelem oda-vissza, gyerekszerelem, első látásra születő vigasztaló szerelem, beteljesületlen szerelem, halogatott szerelem, csábítás, félrelépés, kapuzárási pánik, férfibarátság, testvéri szeretet... Bárki kaphat kívánsága szerint, s az azonosulásra felkínált pillanatok száma kimeríthetetlen. Ki-ki kedvére csemegézhet a hétköznapi bénaságoknak, tipródásoknak kedvesen görbe tükröt tartó szituációkban. (De tényleg!)
A kiváló színészek (Hugh Grant, Liam Neeson, Alan Rickman, Colin Firth, Emma Thompson, Rowan Atkinson, Billy Bob Thorton...) remekül hozzák formájukat; a rendező nem kényszerített rájuk hatalmas feladatot: más filmekből ismerős, könnyed karakterekre kacsinthatunk ismerősként. (De tényleg!)
Nincsenek túlbonyolított, felesleges kacskaringók és beláthatatlan lélektani mélységek, a történet érthető és élvezhető a maga teljes 129 percében. A film végén a nagyérdemű örömére minden szál elvarratik, mégpedig nem az idő szabta kényszerűségből eredően, hanem váratlan, frappáns fordulatokkal, finom fricskákkal, összefonódásokkal. E helyütt pedig nem kerülhetem el a filmet jegyző Richard Curtis rendező-forgatókönyvíró érdemeinek méltatását. Íme az impozáns forgatókönyvírói filmográfia: Fekete Vipera, A nagy balek, Mr. Bean, Négy esküvő és egy temetés, Sztárom a párom, Bridget Jones naplója. Az Igazából szerelemben is visszaköszön az eme filmek jó részét - már-már védjegyként - átható fanyar brit életérzés, amelyet valamiféle megfontoltan halogató, önsanyargató Boldogságkeresés jellemez. (De tényleg!)
Ha valamely darabra laza kézzel rá lehet biggyeszteni a "karácsonyi film" címkét, ez biztosan az, s a rámragadt érzelmességgel még azt is leírom: üzenete is van. Ami nem más, mint a sokat koptatott másikra való odafigyelés, amely még a magamfajta fanyalgó fanyarkodókra is ráfér így karácsony táján. (De tényleg!)
Akit meg felhúzott a deténylegezésem, nézze meg. Akit nem, az is. Bátran megtehetik. (De tényleg!)
