Istent játszva

Vincenzo Natali, a Kocka című minimál költségvetésű kulthorror kanadai rendezője ugyancsak kultikus honfitársa, David Cronenberg nyomdokain jár. A Hibrid a génmanipuláció istenek feletti útvesztőjében játszódik, s csapongó történetvezetése ellenére is igazán élvezetes kis műalkotás.

A Hibrid tipikusan az a film, amely garantáltan meg fogja osztani a közönséget a génmanipulációval szemben a hétköznapi életben is jelentkező félelmek miatt. Tudósaink napjainkban már bőven átlépték a hagyományos növénykeresztezés határait, hiszen gyomirtó szer álló, génmanipulált növényeket, megnövelt testméretű és állóképességű állatokat hoznak létre, a hírek pedig már a birkák klónozási kísérleteiről szólnak. Darwin óta nem csitul a természeti törvényeket támadó hagyományos istenhívők hangja, s Natali visszás félelmeikre tudatosan építve dolgozta ki filmje fordulatos cselekményét. A Hibridet emiatt – különösen egyes hidegrázós szexuális elemeknél – vádolhatják öncélúsággal is, a magam részéről azonban ettől a felfogástól teljesen elhatárolódnék.

Adott egy tudóspár, akik egy fehérjeszaporítási projektben tevékenykednek, s akik számára az állati gének keresztezése már csak gyerekjáték. Sikerükkel még a kutatásokat finanszírozó vállalat is bőven elégedett, a párocska szeme előtt azonban nemesebb cél, a rákos betegek gyógyítása lebeg. Teljes titoktartás közepette emberi és kétéltű géneket reagáltatnak egymással, a kísérletből pedig rövidesen megszületik Dren.

Valószínűleg Vincenzo Natali is feltette a kérdést, hogy egy génmanipulációról szóló film a másodpercenként megújuló találmányok korában mennyiben számít sci-finek, hiszen a Hibrid a science fictiont pusztán táptalajnak használja, s inkább  nevezhető a Cronenberg fémjelezte biohorror és a görög sorstragédiák tökéletesítésre váró keverékének. A Hibrid egyetlen elemében ugyanis mindenképpen támadható: a két említett út között sajnálatosan nem áll be a maradéktalan egyensúlyi állapot, s a rendező ide-oda csapong a műfajok között. A kapkodás pedig a tökéletesség ellensége, s a hibák a sablonos és döntően horrorisztikus zárlatban le is csapódnak rendesen.

A végkifejletig azonban a Hibrid nagyon is érdekfeszítő. A Drennek nevezett féllény számítógéppel animált humanoid alkata egyszerre vonzó és taszító, ami jeleneteinek kétes végkimeneteleire is hatással van. Lehetetlenség ugyanis eldönteni, hogy az adott pillanatban Dren-en emberi, azaz érző, vagy éppen állati, azaz ösztönös énje kerekedik-e felül. A feszültség továbbá a szerzet vágytárgy mivoltjából származik. Dren csakhamar mindkét tudós számára több lesz, mint holmi kísérlet: a tudósnőben a beteljesületlen anyaság érzetét, míg párjában a karrierista asszony által kielégítetlen férfias ösztönöket korbácsolja fel. Így fordul át a Hibrid görög sorstragédiává, az istent játszó kutatók nemhogy vizsgálatuk tárgyát, de még saját érzelmeiket sem tudják kordában tartani, s lineáris úton haladnak az elkerülhetetlen bukás felé. Nem véletlen, hogy a főszerepeket drámai alakításaikról elhíresült színészek, Sarah Polley és Adrien Brody alakítják.

A Hibrid természetesen számos erkölcsi dilemmát is megfogalmaz a tudomány lehetséges határairól, a háttérben azonban jóval érdekesebb tudományos kérdésekkel kulminál. A zsigeri félelem a véres jelenetek helyett sokkal inkább Dren emberi megnyilvánulásainál – a betűkkel való kommunikációtól az élvezetorientált testiségig – és féken tartott szocializációjánál mutatkozik meg, amely nemcsak a "klónok" befogadásának az idegengyűlöletet is érintő gondolatát veti fel, hanem a gyermek megfélemlítésén alapuló, gyakorta a saját szülőtől tanult nevelési modellt is támadja. Vincenzo Natali emellett egyéb fricskákat is felvonultat: a lezárással a profitorientált gyógyszerérdekeltségeknek, a tudósnő eredendőre faragott bűnbeesésével valamint Dren angyali szárnyaival pedig a vallási fanatikusoknak mondogat oda.