Lajos szereti az alattvalóit. Félszemű az önzetlen felvilágosítást, Charron pedig az Istent. Legalábbis ezt állítják. És az igazság? Charron a hatalmat szereti, Lajos önmagát, D'Orsigni pedig a nőket. És Moliere? Ugyan már, kit érdekel a Palais-Royal csepűrágója! Moliere-t minden bizonnyal szereti Madeleine és amennyire lehetséges, talán Armande is. De menjünk tovább! Az érsek gyűlöli Moliere-t, Lajos nem kedveli az érseket, a félszemű gárdatiszt pedig attól retteg, hogy nevetségessé válik. Nos, ez az alaphelyzet lesz táptalaja a képmutatók cselszövésének, melynek új színház-i neve: az "Álszentek összeesküvése".
Vidnyánszky Attila rendezése nem a mindenkori zsarnokság működési mechanizmusát mutatja meg nekünk a mindenkori művész szempontjából, - mint ahogy az Bulgakov drámája alapján várható lenne, - hanem a szeretetnek, jóakaratnak, közérdeknek álcázott gyűlölet és önzés romboló erőit, a mindenkori ember szempontjából. Nem a nyílt, kiismerhető, múlt korokat idéző diktatúra, hanem a politikusi "csűrés-csavarás" posztmodernített világa ez. Eme gondolat egyszerűen, tisztán és találóan jelenik meg az előadás egészén végigvonultatott két tárgy, a kereszt és a kard formai adottságaiban. Ha ugyanis eltörünk egy kardot, óhatatlanul keresztet kapunk. Mint ahogy történik ez a La Grange-t játszó Galkó Balázs ormótlan kellékkardjával rögtön a darab elején. Értjük a jelképet. A hűséges titkár kétségbeesésében karddal támad Armandra, így próbálván megmenteni mindhármójukat, ám kezében ez a kard - mert szeretetből cselekszik - keresztté válik. Azok esetében viszont, akik aljas szándéktól vezérelve, bár a szeretet, mi több Isten nevében cselekszenek, ez a folyamat fordítva játszódik le és bizony a reverenda alól kikandikál a kardmarkolat, a szenténekben ott rejlik a vérszomjas ordítás, a szerzetesek puha suhanásában a katonás menetelés. De térjünk vissza a zsarnokság gondolatköréhez! Moliere (Eperjes Károly) nem sokkal halála előtt, életében először szót emel Lajos eljárása ellen: tiltakozik. Elképzelhető, hogy egy másik olvasatnak csúcspontja lenne ez a jelenet, Vidnyánszky Attiláéban azonban nem az. Egyáltalán nem forradalminak, öntudatra ébredőnek, láncait végre lerázónak, mindössze sajnálatraméltónak találjuk az öreg Moliere-t. De nem azért sajnáljuk, mert a király megalázta és tönkretette, hanem azért mert nem tudja, hogy a királynak az erőviszonyok jelen állása mellett nem volt más választása. Nem tudja, hogy a hatalom szemében ő mindössze egy kicsivel értékesebb bábu a sakktáblán, mint mondjuk az ideiglenesen eszét veszített Bartholomé atya. Nem tudja, hogy feje fölött az érsek és a király, az egyházi és a világi hatalom vívja soha véget nem érő harcát, amely harcban a művész és a művészet mindig csak eszköz, soha nem cél. Tudatlanságáért sajnáljuk tehát.
A Napkirály (Szakácsi Sándor) és Párizs érseke (Nagy Zoltán) méltó ellenfelei egymásnak. Előbbi eszköztelen játékában igen nagy hangsúlyt kap egy-egy félmosoly, vagy fejrándítás. Látszólagos nyugalma, ernyedtsége, fásultsága egy nagyon is résen lévő, ugrásra kész, örökös feszültségben élő embert takar. Viszonyulásai a történésekhez és a személyekhez egyaránt tiszták, jól értelmezhetőek. Nem igazságtalan puszta szeszélyből, nem él vissza a hatalmával, sőt néha kifejezetten jóindulatúnak érezzük. Igazából, mintha nem is igényelné nagyon a köré kialakított kultuszt. Az érsekkel való feszült viszony első jele: Charron épp akkor jelenti be Bartholomé atyát, amikor a király a száját nyitja, hogy beleharapjon a vacsorára feltálalt csirkébe. Amikor pedig a vándorprédikátor megemlíti a "Tartuffe"-öt, Lajos hirtelen az érsekre néz, jelezvén, hogy tudja honnan fúj a szél, s a "követeli" szó elhangzása után sem véletlenül intézi az érsekhez szavait. Persze Charron-t sem kell félteni, tudja, hogy hibázott, s a "legjobb védekezés a támadás" elve szerint a következő párbeszédben nyíltan megfenyegeti a királyt: "Az ön felhőtlen és győzedelmes uralkodását semmi sem homályosítja el és semmi sem fogja elhomályosítani mindaddig?" majd fokozza: "? hatalmadnak nincs határa, és soha nem is lesz, amíg...". Lajos ért a szóból, hisz maga is politikus volna, s egyezséget ajánl: "megkísérlem, hogy megjavítsam (...) De ha még egy arcátlanságot elkövet, akkor megbüntetem." Ez a jelenet tehát döntetlennel zárul, Lajos (és vele együtt Moliere is) időt nyer, ám egyúttal akaratlanul is kijelöli az érsek számára a követendő utat: ki kell szimatolni, nem lapul-e valami kis bűnöcske a gyűlölt író tarsolyában. (Nincs új a nap alatt!) Mi már persze tudjuk, hogy jaj dehogyis nem, s innentől kezdve, mint egy görög tragédiában várjuk az elkerülhetetlen véget. Előbb azonban tanúi lehetünk egy fontos találkozásnak, melynek résztvevői: Moliere és Lajos.
Moliere érkezésének hírére Lajos arca felderül, kedélyes könnyedség vesz rajta erőt, hellyel, sőt vacsorával kínálja a királyi kegytől teljesen megzavarodott vendégét. És ekkor kezdődnek az önálló (értsd. szolgahad nélküli) étkezés körüli bonyodalmak. Az asztal túl hosszú, a csirke túl rövid, a szósz túlságosan folyós, a szék nem csusszan magától a királyi ülep alá és még sorolhatnánk a kényelmetlenségeket. A szinte burleszkszerű jelenet kétségkívül rendkívül humoros, illik is Bulgakovhoz, ám talán túlságosan szokványos megformálási módja "az udvari etikettől maga is szenvedő, magát leginkább egyszerű emberek között elengedni tudó" szimpatikus sablonkirály figurának. Szakácsi azonban jól veszi az akadályt, viselkedése, mozdulatai méltóságteljesek maradnak. Röviden és világosan tolmácsolja Charron fenyegetését Moliere felé, ám az író "Tartuffe"-re koncentráló szelektív figyelme a feltételt nem érzi ki a királyi szavakból. Kis engedmény, nagy öröm, Moliere pillanatnyilag biztonságban "szeretlek, király!"
Az egyházi gépezet azonban tovább dolgozik Moliere elveszejtésén, nem válogatva törvényes és törvénytelen eszközök között. Aljas tervükön munkálkodva levonulnak egy templom pincéjének áldásos félhomályába, ahol is sor kerül Moirron (Trill Zsolt) vallatására és D'Orsigny behálózására. A márki szerepében Bubik István erőteljesen megrajzolt, a vallást nyíltan megvető, buta és rendkívül hiú, amolyan őrző-védő prototípus, akiről sejthető, hogy kedvét leli az erőszakban (rögtön ajánlkozik, hogy a hamiskártyás márki arcába vág a gyertyatartóval,) s nemcsak parancsra verekszik vagy öl. Cselekedeteit azonban mégsem aljasság, hanem sértett önérzete vezérli, s ezen gyengesége által válik végül is a terv végrehajtójává. Vidnyánszky finom humorát dicséri, hogy Bubikkal, (aki korábban maga is játszott "Tartuffe"-öt) a templom pincéjébe való megérkezésekor eljátszatja a "Tartuffe"-ből ismerős asztaljelenetet, csak épp Elmira helyett az álarcos hölgyet szeretné végre megcsókolni, s a csók kis híján cuppan is egy szerzetes orcáján. A "Tartuffe" egyébiránt végig fontos szerepet kap az előadásban, s a párhuzam egyértelmű erősítése Moliere és Moirron (az eredetiben nem szereplő) Orgon - Tartuffe kettőse egy kis "színház a színházban" megoldás keretei között. De térjünk vissza a pincébe, a korábbi látogatóhoz: Moirronhoz! Trill Zsolt remekül játssza az egyszerre naiv és romlott, kiismerhetetlen, de valami miatt mégis szeretetreméltó, szegény piszkos árva figuráját. Simulékony természetét fizikális szinten kígyószerű mozgása jeleníti meg. Erőteljes mimikával és néha szinte énekelt szövegmondással él. A vallatás jelenetében, a hideg nyirkos pincében, a "szerzetes-patkányok" gyűrűjében nagyon tisztának és elveszettnek érezzük őt. A múlt álomszerűen idéződik meg, különös, szinte révületszerű állapotban, mintha nem is a spanyolcsizmától való félelem, hanem valami megbabonázottság mondatná ki a végzetes szavakat. Ugyanez az állapot köszön vissza Madeleine (Takács Katalin) gyóntatásakor, amely tulajdonképpen a darab kulcsjelenete. Ő a koronatanú, minden rajta áll, vagy bukik. A színésznő koncentrált játékát, még a színpadhoz közel ülő, tömjénre allergiás(!) nézők köhögési rohama sem tudja szétverni. A meglengetett templomi gyertyák ingása érzékletesen jelzi az ingadozás lelkiállapotát. A füst, a félhomály, a bűn egy életen át nyomasztó súlya és Charron előrevetített sokkoló pokolképe meghozza gyümölcsét, s Madeleine mintha öntudatlanul tenné, beszélni kezd. A pszichés terrornak ez a szinte ördögi megnyilvánulása sokkal félelmetesebbnek tűnik, mint D'Orsigny kardja, s érezzük hogy ettől a "hatalomtól" Lajosnak is van oka tartani. A Lajos - Moirron jelenetből kiderül ugyan, hogy létezik egy királyi titkosrendőrség is, - ami ugye zsarnokságra enged következtetni, - ám működni kizárólag a szerzetesekből, apácákból, valamint a minden rendű és rangú egyházi személyekből álló besúgórendszert látjuk. (pl. a ruhákért jövő apáca okozta jeges rémület, mikor kiderül, hogy senki sem hívta) Folyamatos, tömeges és hangsúlyos jelenlétük miatt úgy érezzük, hogy Franciaországban ez idő tájt (Hofi után szabadon) az egy főre eső szerzetesek száma kettő.
A királyi kihallgatás teljesen más hangulatú, mint az Oltáriszentség Társaságé. Lajos kérdéseiből, viselkedéséből illetve a felajánlott foglalkozás jellegéből sejthető, hogy valójában megveti Moirront, bár nem haragszik rá. Annál inkább Molier-re! De nem ám az egyházatyák által rábizonyított bűne miatt, sokkal inkább azért, hogy okot adott az egyháznak a támadásra és a győzelemre. Lajos sóhajtva, láthatólag nehéz szívvel lát neki Moliere megbüntetésének, talán mert egy kicsit tényleg kedvelte őt, vagy mert felmérte a Moliere-ben rejlő lehetőségeket - már ami Franciaország, s vele együtt királya dicsőségét illeti. Ez a találkozás szöges ellentéte az előzőnek. Nyoma sincs a kedélyességnek, az udvariasságnak (korábban Moliere kérte, hogy állhasson, most pedig lerogy a székbe). Lajos kemény, hideg és kimért. A neki okozott kellemetlenség miatt sorsára hagyja Moliere-t, kiszolgáltatva őt az egyház dühének. Ám ez Moliere-nek már szinte mindegy. Sorsa beteljesül, felesége elhagyja, barátnője meghal, ő maga pedig szívrohamot kap.
A darabnak itt lényegében vége van. Ami ezután következik, - az amúgy is hosszú, ám itt még tovább nyújtott vég, - már semmi újat nem tesz hozzá a korábban látottakhoz. A "Képzelt beteg"-ből vett előadásrészlet révén ugyan bepillantást nyerünk végre egy igazi moliere-i színielőadásba, (régóta várjuk ezt a pillanatot) ám ennek stílusa szembetűnően nem különbözik az aktuális előadásétól, így "functiója" mindössze dramaturgiai. Nem beszélve a már-már akciófilmet idéző, ágytologatással megspékelt vívójelenetről, amely a csappanó félben lévő nézői aktivitás ébrentartásáról, valamint Bubik és Trill fizikális teljesítményéről szól. A legvégén pedig a minden rugdalódzó tiltakozása ellenére mennybe küldött Moliere, a visszadobott alma (amit ugye a vargától kapott, aki arról a királyi asztalról szerezte, amelynél Moliere valaha csirkét is evett!), valamint Madeleine megidézése mind-mind a rendezői fantázia öncélú tobzódása. Az egyetlen lényeges motívum a király és az érsek közös csemegézése, - igaz, nem egy tálból, mindenki a magáéból, de mégis csak együtt. A sakkjátszma (mára) véget ér, kézfogás. "Remekül játszott felség!" "Kegyelmed nem különben!"
