Ugyan kit érdekelne egy dráma a hatvanas évek közepének társadalmáról, ha nem játszik benne semmilyen húzónév? Engem nem, legalábbis ilyeneket csak filmfesztiválon szoktam megnézni. Igen ám, de ha benne van Philip Seymour Hoffman és Meryl Streep, meg ennyire ígéretes az előzetese, akkor adjunk a filmnek egy esélyt, gondoltam, és beültem megnézni. Tegyen így mindenki.

Képalkotók
John Patrick Shanley, amerikai író saját, többek között Pulitzer-díjas színdarabjából készített filmet. Ő jegyzi a forgatókönyvet és a rendezést is, és azt kell még róla tudni, hogy nem igaz az a pletyka, miszerint a színdarabjait változtatás nélkül kell filmre adaptálni. Az, hogy a Kétely ilyen jól sikerült munka, köszönhető Roger Deakins operatőrnek is, akit A szabadság útjai kapcsán már az egekig emeltem, és íme egy újabb remekmű, amit kiadott a kezéből. A repertoárjából kiemelhető rengeteg film, de akkor most megemlítek hármat: Hollywoodi lidércnyomás, A remény rabjai, és mondjuk a Fargo. Kiváncsi leszek a Felolvasóra, azt is ő fényképezte.

A fekete bárány
1964-ben járunk egy amerikai egyházi iskolában, ahová a változás szele egy fekete bőrű tanuló képében érkezett meg. A nyitottságot a Philip Seymour Hoffman által játszott Flynn atya képviseli, a vaskalapos rendszert a Meryl Streep által alakított Aloysius Beuvier nővér. A kettejük közti élethalálharcot egy lelkes és fiatal tanárnő (Amy Adams) szemén keresztül látjuk: a nővér meggyőződése, hogy az atya, aki 3 (!) cukrot tesz a teába, és nem vágja tövig a körmeit, tisztességtelen viszonyt kezdett a változás szelével.

Az iskola színpadán
Amy Adamsről eddig annyi derengett halványan, hogy elképesztően középszerűen és középszerű figurát alakított a Bűbáj című Disney-paródiának hirdetett valójában cukormázas Disney-dicshimnusznak. Ebben a filmben viszont bebizonyítja még a hozzám hasonlatos kétkedők számára is, hogy nagyon jó színésznő, képes eljátszani egy igazán nehéz szerepet. Mert hiába hálás egy naiv és nyílt szívű tanárnő szerepe, ha az a tanárnő puszta naivitásból árulóvá válik. Ezt a szerepet viszont nehéz eljátszani, és Amy Adamsnek sikerült. Az egyértelmű sztárszínészeket most nem szeretném dícsérni, mert csak közhelyeket tudnék mondani. Elég megnézni az előzetest (a filmben összességében nem kiabálnak annyit, mint az előzetesben.)

Egy mondat hatása
A Kétely című film egy prédikációval kezdődik a kétség érzéséről. A film során elénk tárul egy olyan ember fejlődése, akinek soha semmi kétsége nem volt afelől, hogy mindenkivel szemben igaza van. A film végére pedig kiderül róla valami érdekes. Erről a filmről nem érdemes elkésni. Nem szabad úgy beülni a moziterembe, hogy 5 perccel a film után érkezünk, mert akkor tényleg lemaradunk valami nagyon fontosról. A késéssel ugyan a film elejét hagyjuk ki, és mégis film végéről maradunk le, amikor kimondja Meryl Streep az utolsó mondatát - ez azóta is lüktet a fülemben. Meryl Streep egy profi istennő, akármit is játszik lélegzik a vászon tőle.

Puzzle
Roger Deakins operatőr, és John Patrick Shanley nagyon szép, megható és profi filmet készítettek. Profi, mert minden képi és főleg dramaturgiai részlet a legeslegapróbb motívumokig kidolgozott, kitalált: a történet előrehaladtával folyamatosan meglepődünk az apró fordulatokon, és közben ezektől a meglepetésfordulatoktól áll össze a tökéletes óriáspuzzle a kétség fogalmáról. Vagy mert például rengeteg dőlt beállítás van a filmben, és mindez úgy, hogy a néző nem azt látja, hogy itt döntött kameraállás van, hanem azt, hogy valami nem stimmel. Szép és megható a film azért, mert olyan meglepő őszínteséggel mesél rólunk, vagyis az Emberről, amit Hollywoodtól aligha vártunk.

Kinek ajánljuk?
- Akinek voltak már kétségei.
- Akinek mindig igaza van.
- Aki látott már karón varjút.

Kinek nem?
- Akinek akkor is igaza van, ha nem.
- Aki nem tudja, mi az a karó meg a varjú, meg egyébként sem érdekli.


9,5/10