Brian W. Cook rendező alkotása filmanekdota. A műfaj a görög Prokopioszra nyúlik vissza, aki Jusztiniánosz császár és lánya magánéletéből jegyzett le olyan történeteket, amelyek megfeleltek az anekdota szó eredeti jelentésének, azaz tartalmuk miatt kiadatlanok maradtak. A műfaj mai meghatározása szerint kedélyesen, az élőszó varázsát megőrizve előadott rövid történet híres emberekről. A Kubrick-menetben, legalábbis a címben, feltűnik a híres ember, Stanley Kubrick brit-amerikai rendező, ám a kedély és a rövidség messze elkerüli a filmet.
A történet kiindulópontja szerint a kilencvenes években, a brit fővárosban egy Alan Conway nevű férfi Stanley Kubricknak adta ki magát, és különböző összegeket csalt ki olyan emberektől, akik London művészvilágának negyedik-ötödik vonalába tartoztak. A bizonyára némi kellemetlenséggel is járó sztorit jól ismerhette Brian W. Cook, hiszen Kubrick legközelebbi munkatársa volt, az életmű utolsó darabjának, a Tágra zárt szemeknek a producere. A film alapötlete remek, s egyúttal azt is bizonyítja, hogy Cook miért lehetett csupán asszisztens és másodhegedűs Kubrick mellett. A tehetséget ugyanis az különbözteti meg az önmagukat kreatívnak tartó, ám a partvonalon túlra szorultaktól, hogy az utóbbiak tele vannak ötletekkel, míg a tehetség megvalósítja azt, amit akar.
Ha nem szeretnénk úgy járni, mint London elvetélt művészreménységei, akkor nézzük meg, ki is volt az az élő legenda, akinek a neve hallatára megnyíltak a legszerényebb pénztárcák is. Már csak azért is, mert Kubricknak volt köze hazánkhoz. Azon kevés független baloldali értelmiségihez, művészhez tartozott, aki nem engedélyezte filmjei bemutatását a kommunisták és szovjetek megszállta Magyarországon. Azokat semmiképpen, amelyeknek forgalmazásához is volt némi szava. Így aztán a rendező a hazai filmes köztudatban szintén legendaként élt, alkotásait a rendszerváltozás előtt csak zárt körű, illegális vetítéseken vagy még illegálisabb másolt kazettákról láthatták az érdeklődők. A rendkívül heterogén alapanyagból készült életmű legfontosabb darabjai ma már díszdobozos DVD-ken kaphatók, és így szembesülhetünk azzal a ténnyel - ha a tévé képernyője kínálta látvány bármire is feljogosít -, hogy Kubrickot is utolérte az újítók és kultuszrendezők sorsa. Kicsit porosak lettek a filmek, és a legkevésbé méltányolt mű, a Stephen King-adaptáció, a Ragyogás csillog legfényesebben.
A legendaképződést elősegítette, hogy Stanley Kubrick zárkózott ember volt, s ebben a személyes adottságokon túl talán a Galíciából az Egyesült Államokba vándorolt család kódolt történelmi tapasztalatai is közrejátszottak. Amikor a Kubrick-menet játszódik, a rendező Nagy-Britanniában él már, távol a fővárostól. Kerüli a nyilvánosságot, és - ma már tudjuk - utolsó alkotására készül, kedvenc szerzőjének, a monarchiabeli Arthur Schnitzlernek az írását akarja vászonra vinni. A szélhámos tehát jókor, jó időpontban lép fel.
A Kubrick-menetnek két hibája van. Körülbelül tízpercenként újrakezdődik, és sosem ér véget. Az előbbi megállapítás arra vonatkozik, hogy nem tudjuk eldönteni, miről szól a film. Lehetett volna egy fergeteges vígjátékot készíteni arról, miként teszi bolonddá Alan Conway London perifériára szorult művészeit. Csak az a baj, hogy az ál-Kubrick pitiáner szélhámos, aki nem fizeti ki a söreit, cigarettára és vodkára kér pénzt. Az első bemutatkozáskor még szellemesnek tűnik a John Malkovich által megformált meleg és alkoholista figura, de aztán kiderül, hogy nincs több a szerepben. Illetve egy idő után azt gondoljuk, hogy rokonszenveznünk kell Conway barátunkkal, de akkor meg kiderül, hogy pszichiátrián a helye. Ő lesz a negyedik Stanley Kubrick az osztályon...
