Ha a lusta kritikus holnapra hagyja, amit tegnap is megtehetett volna, akkor nemcsak az derül ki sajnos, hogy egyszerű halandó nem láthat bele az idő vetésibe, de ráadásul néha azt is elfelejti, amit látott.
Néhány nap távlatából a Katona Macbethje ugyanis feledhető. Zsámbéki Gábor rendezése inkább leckefelmondás, mint valódi koncepció: sem eredetinek, sem megrázónak nem mondható. Nem elég véres és nem elég intellektuális. Az előadás egyetlen maradandó ötlete, hogy Macbeth és Lady Macbeth maguk is színészként játszanak egymásnak és a világnak.
Fullajtár Andrea ezzel együtt is jó Lady Macbethet játszik, az előadás legjobb alakítását nyújtja.
Hajduk Károly Macbethje azonban talán éppen e koncepció miatt élő figurából bölcseleti problémává tenné korunk hősét, a becsületes katonából a hatalom megragadására szakosodott bűnözőt. Alakítása és monológjai ezért nem mutatnak koherens figurát.
De nem koherens az előadás sem. Az előadás folyamán a realista színjátszás eszköztárába groteszk elemek keverednek. Rezes Judit (Lady Macduff) jelenete az elsőre, a férjét megformáló Lengyel Ferenc alakítása a másodikra példa. Nem Lengyel hibájának tűnik, hogy Macduff alakjában sűrűsödik mindaz, ami idegenné teszi az egész előadást. Egyrészt a túlagyalt rendezői elképzelés: a dráma szövege nem izomagyú kommandósnak ábrázolja Macduffot, hanem a hatalmi játszmákat ismerő politikusnak, aki elköveti azt a hibát, hogy családja nélkül szökik külföldre. A politikai harcot személyes bosszúvá is formáló bűntudat azonban nem indokolja az egyre merevebb mozgást vagy az utolsó jelenet Kemény Henriket idéző csihi-puhiját.
Jóllehet Skóciánk tényleg nem tudja, sírjon vagy nevessen önmagán, ennél azért súlyosabb Shakespeare darabja. S bár szerintem az aktualitás nem mindig tesz jót a színháznak, azt gondolom, ha a Katona nagyon utalgatni akar, akkor a Macbeth helyett a III. Richárd lenne időszerű.
