Elátkozott város (1996)

Amikor Nicolas Winding Refn a Dán Filmiskolára jelentkezett, készített egy 5 perces kisfilmet egy balszerencsés drogdíler hétköznapjáról, és ebből lett a karrierjét beindító ún. Pusher trilógia első része – a Pusher az eredeti cím -, amelyet a filmfőiskolás Jens Dahllal írt közösen, és amelynek főszereplőjét az utolsó pillanatban cserélte le a sokkal karcosabb Kim Bodniára, mert az eredeti színész túl „udvariasnak” bizonyult a próbák során.

Hősünk, Frank a világ legbénább dílere, aki inkább bulizik és a haverjával, Tonnyval lóg, mint dolgozik, és amikor végre nagyot szakíthatna, lecsap rá a rendőrség, és a nála lévő szajrét a tóba kell dobnia. Innentől kezdve a drogot adó szerb gengszter adósa, aki nem az a türelmetlen típus: egyre fogy Frank ideje, és akármilyen megoldással próbálkozik, mindig pofára esik.

Winding Refn arra törekedett a csakis kézikamerával felvett film elkészítése során, hogy minden dicsfény nélkül ábrázolja az alvilág sokszor a véletlenen múló működését, példaképként pedig Martin Scorsese Aljas utcái és a John Cassavates rendezte Egy kínai bukméker meggyilkolása szolgált.

Elátkozott város 2. (2004)

Az Elátkozott város zajos sikere után a rendező egy családi drámát (Vérveszteség) és egy angol nyelvű thrillert (Fear X) készített, és mindkettővel nagyot bukott. Az Elátkozott város második részét saját bevallása szerint is csak azért vállalta be, hogy menet közben felhalmozódott adósságait rendezhesse, az eredmény azonban minden várakozást felülmúlt, ami javarészt egy ekkor alig ismert színésznek, Mads Mikkelsennek köszönhető.

Ő játszotta az első rész balszerencsés Tonnyját, akit baseballütővel vert félholtra a társa, és aki most a börtönből szabadulva azzal szembesül, hogy gyereke született, és kénytelen apjának, Koppenhága legelvetemültebb gengszterének dolgozni, aki úgy bánik vele, mint egy kutyával. És bármit is tesz Tonny, képtelen kivívni apja elismerését, belőle viszont akár tisztességes apa is lehet.

A nagyrészt színvak rendező fantasztikus képi világot hozott össze, és remek tempót diktál a történethez, amely már nélkülözi az első rész „gyerekbetegségeit”, Mikkelsen pedig egy életre beírta magát a filmtörténelembe – azt nem mondhatjuk, hogy „élete legjobb alakítását nyújtva”, mert ő mindig mindenből a legjobbat hozza ki.

Elátkozott város III. - A halál angyala (2005)

A trilógia lezárásaként Winding Refn meglepő húzással - pozitív? - főszereplővé tette az első rész kegyetlen szerb gengszterét, Milót – az őt alakító Zlatko Burić valójában horvát -, akinek családi életébe is bepillanthatunk ebben a valóban zavarbaejtő, de elképesztő módon megkomponált darabban.

Milo legfőbb gondja az, amellett, hogy leszokjon a kokóról, és elsózzon 10000 darab ecstasy tablettát, amit az albán maffiózók rásóztak, hogy főzzön a lánya 25. születésnapjára. Nem segít, hogy a régimódi gengszter csak a heroinhoz és társaihoz ért, az új drogokhoz nem, és az sem, hogy hamarosan két holttesttől kell megszabadulnia étterme konyhájában.

Ha a „fekete humor” bármikor magyarázatra vagy illusztrálásra szorulna, akkor elég pár percre belenéznünk a film jelentős részét kitevő „húsfeldolgozó” epizódba. A rendező célja nem a polgárpukkasztás, vagy az hogy kiborítson minket: egyszerűen hitelesen és a saját művészi eszközeivel akarja ábrázolni ezt a világot, és persze most sem feledkezik el a családi aspektusról.

Mint minden Pusher-film, ez is tökéletesen megállja a helyét a másik két darab ismerete nélkül, és ha a második rész a legerősebb, akkor messze ez a legaprólékosabban és elegánsan kidolgozott az összes közül.

Bronson (2009)

Bár a rendező pályája elején már próbálkozott angol nyelvű produkcióval – ez volt a John Turturro főszereplésével készült 2003-as Fear X –, még várnia kellett a megfelelő lehetőségre, történetre és főszereplőre ahhoz, hogy valódi nemzetközi áttörést érjen el.

Aztán jött a valóban létező Michael Peterson sztorija és egy feltörekvő fiatal angol színész, bizonyos Tom Hardy. Peterson, aki a Bronson becenevet választotta magának, a legrégebben a rács mögött lévő angol rab cím büszke birtokosa, pedig eredetileg csak pár évre került börtönbe egy postarablás miatt, ahol alig pár fontot zsákmányolt. Végül több mint harmincnégy évet töltött rács mögött, ebből harmincat magánzárkában, mert nem bírt magával, rendre társaira és az őrökre támadt, részben feltűnési viszketegsége miatt.

Winding Refn erre a szereplésvágyra építette fel filmjét, minden értelemben kezelhetetlen hőse egyszerre olyan, mint egy pankrátor és egy kabaréelőadás műsorvezetője, és ugyan akadnak kissé félresikerült, nehezen értelmezhető jelenetek és hangnemváltások, az itt felismerhetetlen, kopasz, bajuszos és csupa izom Tom Hardy „gonzo” alakítására nehéz jelzőt találni – maradjunk az „elképesztőnél”. A Bronson sikere nélkül aligha nyilt volna meg Amerika és Hollywood a dán csodarendező előtt.

Drive - Gázt! (2011)

A Drive szépsége az egyszerűsége: Winding Refn visszafogta gyakran túlburjánzó stílusát, a hátrahagyta a Bronsonban kipróbált teátrális előadásmódot, és most is tökéletesen illesztette a történetet és annak hangnemét a főszereplőre.

Az illető a jelenleg legvonzóbbnak tartott férfiszínész, Ryan Gosling, aki itt csak Sofőr néven fut, nappal kaszkadőr filmforgatásokon, éjszaka viszont gengszterek söfőrje, különböző akciók során a menekülésre szolgáló autót vezeti, és nem kérdez semmit, csak teszi a dolgát. Csakhogy ez a szenvtelenség cserbenhagyja, amikor a szomszédban lakó csinos, gyerekét egyedül nevelő lány férjét kiengedik a börtönből, és a Sofőr most először egy olyan munkát vállal el, amelyben személyesen is érintett.

A Drive régimódi film, Gosling alakítása, fazonja pedig sok letűnt filmsztárt idéz meg Steve McQueentől James Deaning, a történet feszessége, a benne megvillanó, erősen stilizált erőszak viszont mai, és ez egy olyan végeredményt produkál, ami menőbb már nem is lehetne – és akkor a tökéletes filmzenéről még nem is értekeztünk hosszabban.

A Drive vegytiszta egyszerűsége ellenére – vagy pont azért – megléphetetlen alapmű, amihez képes Winding Refn következő munkája, a Csak Isten bocsáthat meg, szintén Goslinggal a főszerepben hatalmas csalódásnak bizonyult.