Andrej Zvjagincev (Elena, A visszatérés) legújabb filmjében az univerzális mondanivaló és kérdésfelvetés elegyedik a hétköznapi realizmussal: az ótestamentumi Jób története helyeződik a kortárs orosz viszonyok közé. Mindeközben a Leviatán (Левиафан) megtartja az érzékeny harmóniát és nem válik dogmatikus példabeszéddé: egy emberi történetet fest a vászonra, káprázatos képi világgal. A „vadkelet” 2014-es alkotása méltán száll ringbe az idei aranyszobrocskáért.
Azt már Csehov (A csinovnyik halála) és Gogol (A köpönyeg) óta tudni lehet, hogy a Nagy Oroszországban mindig a kisember húzza a rövidebbet. A Leviatán esetében a főhős egy megnevezetlen, észak-oroszországi kisvárosban élő autószerelő, Kolja. Az egyszerű, ám takaros életet élő férfi kétkezi munkával épített családi házánál egy napon felbukkan a helyi polgármester, és felszólítja, hogy adja át a birtokát. Kolja azonban nem hajlandó teljesíteni a kiskirály parancsát (akinek törekvéseihez persze az orosz jogrendszer is asszisztál), de ellenállása hiábavaló: nem csak a társadalmi szférában, de a privát életben is megaláztatás éri. Új felesége megcsalja a legjobb barátjával, elharapódzó alkoholizmusa miatt pedig egyre kevésbé képes apai mintát szolgáltatni kiskamasz fiának. Szép lassan mindent elveszít, akárcsak Jób.
Persze az valahol ironikus, hogy a Leviatán történetét egy „újvilági” eset ihlette (egy coloradói hegesztő kelt fel a helyi cementüzem tulajdonosa ellen, aki el akarta őt távolítani a gyár területén működő műhelyéből), ám ezt Zvjagincev gond nélkül ülteti át hazája közegébe, hogy alig burkolt társadalom- és politikakritikát fogalmazzon meg, nem csak az elmúlt rezsim ittmaradt mentalitásbeli kísérteteivel, de korunk rendszerével szemben is. Sztereotípiaként felvonul a helyi szemétdombon gondtalanul kapirgáló, sötétített üvegű terepjáróval száguldozó, korrupt oligarcha; az emberséget mellőző jogrendszer, mely a lélektelen bírósági jelenetben mutatkozik meg; vagy a bürokrácia diszkrét bája, mikor Kolja a rendőrségre megy feljelentést tenni a birtokháborító polgármester ellen. A humoros keleti egzotikumokat, vagy épp aktuálpolitikai kikacsintásokat sem mellőzi a Leviatán: vodkavedelésből nincs hiány, az egyik jelenetben pedig szórakozásképp volt párttitkárok képeire lövöldöznek a lerészegedett ruszkik, míg egy másik hátterében a hírhedt Pussy Riot-ról tudósít a tévé.
A lokális, emberi történet életszerűségét a keserédes humor is jócskán megtámogatja. Persze a Leviatán nem válik vígjátékká, de Zvjagincev kiszámított pontossággal oldja a vásznon ábrázolt emberi küzdés drámaiságát – akár karakter-komikummal (mint a rendőr barát és annak tenyeres-talpas felesége), akár az abszurditásig fokozott helyzetekből adódó gegekkel (mint a talajrészeg kardvillogtatás jelenete Kolja és a polgármester között). A hétköznapi alapsztorin túl – bár emberi drámaként is bőven megállja a helyét – Zvjagincev filmje univerzális, örökérvényű problémákig tágítja a perspektívát, ezáltal válik nagyívű alkotássá. A bűn és bűnhődés, a feltétel nélküli hit kérdésének boncolgatása mellett Kolja szép lassan válik modernkori, orosz Jóbbá, története pedig példázattá, melyben a feljebbvaló által ránk mért csapásokat tűrni kell, nem pedig az okukat keresni. Az ószövetségi szöveg verbálisan a boltból kijövő pap által realizálódik, akihez az elkeseredésbe és az alkoholizmusba egyre mélyebbre süllyedő Kolja szkeptikus kérdéseket intéz. Ekkor jelenik meg szóban a film címévé is emelt tengeri kígyó, a Leviatán, mely az Ótestamentum szerint magát a Gonoszt jelenti. Képi motívumként pedig a tengerparton heverő ősmonstrum hófehér csontváza jeleníti meg, melyhez időről időre lelátogatnak a film szereplői.
Az univerzális síkon való értelmezés lehetőségére persze már a film kezdő snittjei is felhívják a figyelmet: a Philip Glass monumentális zenéjével aláfestett, a morajló-zúgó tengert mutató képsorok egy filmeposzba is beleillenének – amitől egyébként (a fentieken túl) a Leviatán sem áll messze, a maga majd’ két és fél órás filmidejével. A lírai képi fogalmazásmód a későbbiekben sem tűnik el az alkotásból, a kitartott totálokban az északi táj ridegsége és vadromantikája ötvöződik. Külön kiemelendő a romos templom távolból vett képe, ahova a helyi fiatalok járnak iszogatni: az éjszaka kékes mélysége és a lepusztult szent helyben lobogó tűz kontrasztja – mélyebb értelmezés nélkül is – szemet kápráztató, mindez Mihail Krichman operatőr munkáját dicséri.
És hogy elviszi-e az idei Oscart a Leviatán? Mondanivalójával, keserédes orosz humorával, gyönyörű képeivel és a hétköznapiságot az egyetemessel összehozó történetével mindenképpen rászolgálna a díjra. Kérdés, hogy az Akadémiának mennyire fekszik ez metaforikus nyelv.
