Hollywood a film-újrahasznosítás szomorú aranykorát éli: a stúdiók régebben bevált recepteket főznek újra, a kliensek pedig újra és újra eljárnak lakmározni, majd kopogó szemekkel, éhesen vonulnak haza. Stallone sem igazán ízesíti újra a nevéhez nőtt zsánert: konyhájában a mennyiség felülírja a minőséget, akcióra éhes nézőjét így eteti be gyorsétkezdéjében, dupla adag körítéssel.
Nem véletlen, hogy etetésnek nevezem a filmet. A sokak szemében ikon-státuszú, lassan kiöregedett színész-rendező egy roppant sikeres teaser-rel csalogatott be a mozikba. Az Expendables kis promója vírusvideóként szaladt szét a világhálón, minden youtube-felhasználót letaglózva és a like gombocska leütésére kényszerítve. Mit mondjak, manapság ez, ami igazán számít, és ez, amit Stallone furfangosan ki is használt. Innentől fogva szinte tökmindegy, hogy jó-e a film vagy sem, egy erős marketing és egy alig komolyanvehető műfaj mögé bújva a film gyakorlatilag megállíthatatlan.
A műfaj hanyatló sztárjaival nyakonöntött akcióparádé egyetlen nyilvánvaló célnak hódol be: élessze fel a több, mint egy évtizede elhunyt és szinte mindeki múltján valamiféle nyomot hagyó akciófilmeket. Nehezen hinném el, hogy az emberek ne emlékeznének a nyolcvanas évek Dolph Lundgren-es, Jet Li-s, robbantgatós, verekedős, tesztoszteron-terhelt produkcióira. Az Expendables csakis ezt akarja kihasználni, újrahasználni, egymásra halmozva (szinte) az összes, valaha akciófilmben szereplő izompacsirtát. Ki tudja, milyen jó dolog sülhet ki belőle.
Az alfahím Stallone és késdobáló pajtása (Jason Statham) egy Expendables-nek (kb. „Hátrahagyhatók” vagy „Nincs-mit-veszíteniük” – a szerk.) nevezett zsoldos csoportot vezényel, akik legújabb megbízatása egy tábornok meggyilkolása, aki a Mexikói-öböl egyik szigetén tartja rettegésben a lakókat. A megbízójuk (Bruce Willis) sokat nem magyaráz, csak előránt 5 millió dollárt a zsebéből a küldetés teljesítése érdekében. Ezen nemes fizetségért áll újra össze a tébolyult fickók csapata, akik foggal-körömmel átharcolják magukat a milliószámra felbukkanó ellenséges katonán. Ezen, a hektoliternyi elfolyt véren, és a spanyol nyelvű halálkiáltások tömkelegén kívül nincs nagyon említésre méltó dolog a történetben. Viszont mindvégig érzékelhető a receptszerűség és az előreláthatóság. Nagyon nagy baj ez?
Nehéz ilyen esetben egy józan eszű kritikával reagálni a látottakra, hiszen egy elég korlátolt, szabványos, és kiszámítható munkának lehetünk szemtanúi. Az akciófilm műfaja ismét leköti az alkotó kezét, hiszen muszáj belefőzni az elvárt hozzávalókat (szerelem, robbanás, árulás, főgonosz stb.). Szintén ezen okok miatt nem lehet papíron a pocsék dialógusokat, a filmet leterhelő lövöldözést, a béna szerelmi szálat, vagy a kihasználatlan szereplőket ócsárolni, hiszen ezek amúgyis alapból jellemzik a szóban forgó műfajt. A fennebb említett restrikciókból az alkotók nem mertek kilépni – csupán annyival, hogy most egy izomtorony helyett hét izomtorony lövi szitává ellenfeleit. Stallone tehát egy teljesen konvenciótisztelő filmet tett le az asztalra, és még akkor is az lenne, ha 20 vagy 34 „nagy” név szerepelt volna a stáblistáján. Filmje lehet, hogy sokat akar, de így is csak egy átlagosan korrekt lövöldözős film, amit a marketing és a nevekkel kecsgtetően teletűzdelt plakát húz maga után.
Ez pedig, sajna, a B-filmek marketing-mechanizmusára emlékeztet. Mintha Stallone már az 50-es években megérett leckét tanulmányozta volna mindeddig: ezt a filmet sem a sztori, az eredetiség vagy valamiféle művészi érték jellemzi, hanem a jól kitalált és alkalmazott PR. Az eladási számok magukért beszélnek, hiszen úgy tűnik, máris szinte visszahozta a befektetett büdzsét. Ha nem is filmkészítésben, de eladásban Stallone megleckéztetett, bizonyítva, hogy az abszolút átlagos filmeknek is helye van Hollywoodban – csak jól el kell tudni adni őket.