A hongkongi rendezőnek ez az 1991-ben forgatott filmje hozta meg a sikert, de Magyarországra csak tizenöt év késéssel jutott el a magány, a szenvedés és a pszichedelikus felvételek retrofilmje.
Felméréseink szerint a Wong Kar-Wai-rajongók a rendező két édesbús, hámló vakolatos, csillogó selyemruhás filmje közül azt szeretik jobban, amelyiket először látták. Az életművet nyomon követők tekintetét így a Szerelemre hangolva című darab említése homályosítja el. Akik pedig a 2046-tal vették fel a fonalat, esküsznek, hogy a világegyetemet szervező magány képeit sehol nem fogalmazták meg jobban, mint ebben a retro-scifiben.
Objektíven egyébként nehezen dönthető el, hogy melyik a jobb film, mivel mindkét mérési csoport pont ugyanazokat az érveket sorolja: a nedves házfalakba ivódott melankóliát, a pszichedelikus mintázatú ruhákat, az artisztikus felvételeket és az aprólékosan kidolgozott retrovilágot. Ez nem is meglepő, hiszen a két film közt nem sok különbség van, a 2046-ba bekerült ugyan egy scifi-szál, de ez sem változtat a tényen.
Kevéssé ismert, hogy a soha be nem teljesülő szerelmet, a reménytelenséget és a varázslatosan lepattant utcákat a hongkongi kultrendező már évekkel az említett munkái előtt megfilmesítette. 1991-es, második filmje azonban csak évekkel később, Kar-Wai nyugati sikereit követően jutott el Amerikába és Európába. Magyarországra pedig nyilván még később, azaz most.
A fentiekből következően érthető, hogy a kritikus véleménye röviden: a film remek, de a Szerelemre hangolva az igazi.
Pedig nem, az igazi a kilenc évvel korábban készített Vadító szép napok, ahol már jelen van mindaz, ami miatt siker lett a két további melodráma, és ami miatt befutott maga Wong Kar-Wai is.
Ahogy a Szerelemre hangolva és a 2046, ez is egy semmibe tartó szerelmi történet. Főhőse, Yuddi az első pillanatban az élet császárának tűnik. A fiatal, sármos, lenyalt hajú kínai hiába szedi fel és dobja rutinosan a nőket, valójában ugyanolyan magányos, mint a más ismert hivatalnok-újságíró. Megtudja, hogy a kiöregedett prostituált nem is az anyja, csak örökbefogadta őt, viszont, hogy magához láncolja, nem árulja el, kik a valódi szülei.
Kegyetlen érzelmi játék folyik az egymást szerető-gyűlölő mostoha és Yuddi közt, miközben a srác ugyanezt a játszmát űzi a nőivel. Végül elindul a Fülöp szigetekre, szülei nyomában, de lelövik. Egy ideig még folytatódik a történet egy mellékszereplővel, de aztán semmi nem változik, a hongkongi sikátorokban tovább hámlik a vakolat.
Az egyetemes szomorúság érzésétől áthatva a néző nem akad fenn a zilált forgatókönyvön, és bennem is csak a régóta motoszkáló kérdés került újra elő: hogy Wong Kar-Wai filmjei a rendezés miatt hatnak? Vagy állandó operatőre, a rendezővel itt először együtt dolgozó Christopher Doyle zseniális kompozíciói, neon fényei, tükrökben megsokszorozódó képei sodornak bele a hongkongi retrovilágba?