Terry Gilliam legújabb alkotása egy vállveregetéssel lerendezhető, és ki tudja, mi lesz a sorsa. Érdekesebb film, mint legutóbbi munkái, de ez semmit nem jelent. A The Zero Theorem (A zéró-elmélet) sci-fi allegóriája ugyanis úgy recseg a Gilliam sajátjának tűnő szürreál-barokk vizualitásba préselt ezernyi szimbólum, gondolatfoszlány, és lehetséges értelmezés terhe alatt, hogy még a rendezőben elvakultan bízó nézők is rettegni fognak a film totális széthullásától. Ez szerencsére nem történik meg, ugyanakkor a sokat akaró szarka kloákájának bűze a film lesújtó zárlatáig kitart.
A film összevagdosott története szinte bántóan újszerűtlen. Adott ugyanis egy kafkai főhős, Qohen Leth (Christoph Waltz), aki egy bürokráciától csumáig rágott orwelli disztópiában próbál meg értelmet kovácsolni olyan számsorokból, melyek már nem a matematika, hanem valamiféle entitások szintjén határozhatók csak meg. Leth szobabiciklit tekerve és Tetrist játszva építi a maximumra felcsavart kapitalizmust, amíg a városüzemeltető cégmonstrum vezetője (Matt Damon) meg nem bízza a címbeli „zéró alapelv” megfejtésével. Leth élvezi is az elején, mivel a munka végezhető galambszaros templomi otthonából. Az pedig már csak hab a tortán, hogy így legalább folyamatosan a telefon mellett ülhet, és várhat egy évek óta várt fontos hívást valakitől, aki majd elújságolja neki az élet értelmét. A becketti fordulat persze a halálig várat magára. Leth közben pedig apránként beleőrül a Pí számsorára hajazó elv megfejtésébe, melynek lényege, hogy „a nullának száz százalékosnak kell lennie”. A brutálisan introvertált, pincebogárszerű rabszolga nihiltől besápult lelkét pedig még a megváltónak tűnő szerelem (a nagyszerű Mélanie Thierry) sem emelheti ki az önként vállalt káoszból.
Gilliam világteremtő gógyija a túl sok ismerős motívumnak köszönhetően egyaránt csalja meg a rendezőt, és a nézőt is. A szétszemetelt, agyonfogyasztott, neonreklámoktól butított város ritkás külső felvételei Mike Judge Idiokráciáját idézik, annak összes eldobható vizuális poénjával. Az éneklő pizzásdoboz nem semmi, a személyre szabott reklámok viszont már a Különvéleményt visszhangozzák. Ugyanígy célt tévesztenek az olyan didaktikus metaforák is, mint a Megváltó Batman Egyháza, a jézusi feszület feje helyére kalapált biztonsági kamera, a tabletekhez nőtt partiállatok, vagy a hatalmas X-et formázó tiltó táblák. Így pedig Gilliam a kortárs abszurditások frappáns eltúlzása helyett simán csak luftot rúg. Mikor viszont visszafogja magát, az egymással ellentétező jelentéstartalmak bizarr tánca fel tudja idézni legjobb pillanatait. A kellemesen klausztrofób templom falára rajzolt – a nagy semmit bebizonyító – tétel ugyanis a vallás tudománnyal szembehelyezett haldoklásának felemelő pillanatképe. A hátterébe olvadó cégvezető mimikrije pedig annak a jele, hogy az egyetemes egzisztenciális zsákutcát kutató vezetés ebben a világban már nem kézzelfogható, hanem eggyé válik környezetével.
A hol jobban, hol rosszabbul összelopkodott impozáns látványvilág azonban összeroppantja a film saját farkát kergető vulgárfilozófiai okfejtéseit, melyek viszont így félúton eltévednek a hablaty és Sartre között. Gilliam vizuális szőnyegbombázásának esnek áldozatul a film szereplői is. A dagályos látvánnyal szemben ugyanis nem kerül hangsúly a karakterekre, akik így éppen karakterekké nem tudnak válni. A szerepek absztrakt gondolatok testvázainak tűnnek, bábuknak egy kaotikus retro-futurista terepasztalon, melyeket a rengeteg szövegelés ellenére is könnyű megfejteni, viszont nehéz szeretni.
A The Zero Theorem sok film emlékét idézi, azonban Gilliam életművéből csak egy ilyet lehet említeni, hisz a hasonlóság szemkápráztató. Annak ellenére ugyanis, hogy a film külcsíne – és néhány vezérgondolata – hasonlít a 12 majomra, vagy épp A halászkirály legendájára, Gilliam fejében a The Zero Theorem feltehetően a mesteri Brazil ellentétezéseként fogalmazódhatott meg. Míg ugyanis a Brazil bürokratikus disztópiájában bénázó Sam Lowry a szerelmet magához ragadva próbál meg kiszakadni az őt bedaráló munkagépezetből, addig Leth örökre saját fejében reked, a szerelmet pedig szem elől téveszti az eredendően értelmetlen élet értelmének kajtatása során. A Brazil jövőképében – akármilyen alsó hangon is ér véget – akadt lehetőség a hősiességre és a reményre, a The Zero Theorem világából azonban Gilliam az efféle lélekmelengető humánumot kegyetlenül kicsupálja. A Brazil főhősét a konformitás emésztette fel, Leth viszont önként zarándokol saját sötét elméjébe. A Brazil szolgált megoldással a rabszolgaság megkerülésére, azt azonban elérhetetlenné tette. Leth viszont maga választja a szolgasort.
Amíg tehát Gilliam 1985-ben azt állította, hogy a gépszíj bezúzza a szabadulni vágyókat, addig 2014-ben a rendező szerint erre már nincs szükség, megtesszük azt helyette saját magunk. Ez a megkeseredett és pesszimista végkicsengés pedig bátor és akár rokonszenvesnek is nevezhető húzás lenne – ha a film nem csak elméleti síkon működne.
