The Jude Law Show

A Dom Hemingway egy péniszmonológgal indul: a címszereplő ódákat zeng legnemesebb testrészéről, amit szerinte – többek között – műalkotásként ki kellene állítani, hogy minél több ember megcsodálhassa. Erős felütés, nem vitás, amit aztán egy alapvetően szórakoztató, de kiszámítható 90 perc követ. Na jó, a dumáira biztosan emlékezni fogunk.

A brit alvilág figurái látszólag kifogyhatatlan tárházát jelentik a filmművészetnek. Volt már abszolút könnyed (Guy Ritchie filmjei) vagy éppen filozófiai mélységű tálalásban is (Erőszakik). Richard Shepard (Rókavadászat, Matador) filmje valahol a kettő között van: nagyokat próbál mondani a világ működéséről, az élet nagy igazságairól, de jobban járt volna, ha közhelyek adagolása helyett megmarad a fekete humornál.

A kasszafúró Dom Hemingway (Jude Law) tizenkét évet töltött börtönben, mert nem volt hajlandó vádalkut kötni, és feladni a főnökét (Demian Bichir). Ennek megfelelően szabadulása után Dom nem kevés kárpótlásra számít, no meg néhány extra ajándékra hűségéért – még a maffiafőnök éppen aktuális macája is megfordul a fejében, ez persze sosem jó ötlet.

Azonban a jutalomért való franciaországi kiruccanás balszerencsésen alakul, Domnak pedig fokozatosan rá kell jönnie, hogy a szívét igazából nem a pénz, hanem a családja elvesztése nyomja. Börtönévei alatt felesége meghalt, azóta felnőtt lánya (magának a Sárkányok Anyjának, azaz a Trónok harcából ismert Emilia Clarke-nak filmes debütálása ez) pedig látni sem akarja. Család, pénz, munka és úgy általában lehetőségek híján nem lesz egyszerű újra beilleszkedni a társadalomba.

A Dom Hemingway istenigazából csak Jude Law miatt működik. Nem véletlen, hogy a plakát is az arcunkba tolja, hogy ő lett Dom Hemingway, nem én, nem is te. Igazi one-man show ez, aminek sikere egyedül a főszereplőn áll vagy bukik. Jelentem: ha csak rajta múlna, állna. Azonban hiába egy karakteres főszereplő, ha csak közhelyek prezentálására használják. Az egyes jelenetekből leszűrődő tanulságokat (Jó tett helyébe jót várj!, A szerencse forgandó stb.) szó szerint az arcunkba tolják: afféle alcímekként jelennek meg a vásznon, amik inkább zavaróak, mint ötletesek. Ami viszont beszippant ebbe az alvilági miliőbe, az a zseniális magyar szinkron. Varró Dániel szövegeit legszívesebben itt is idézném – kár, hogy a legzseniálisabb beszólások nem tűrik sem a nyomda-, sem a ’tekercsfestéket.

Nem csodálkoznék azon, ha sokakból deja vu-t váltana ki a Dom Hemingway, hisz nem is olyan régen már láthattunk egy hasonló tematikájú filmet a magyar mozikban. A Mocsok ugyanazzal az éjfekete humorral és polgárpukkasztással játszik. Ráadásul mindkét film a főszereplő jutalomjátékának tekinthető: amíg ott James McAvoy mutatta meg a Transz után ismét, hogy több van benne a romantikus hősnél, itt Jude Law teszi ugyanezt. Azonban a Mocsok deviáns rendőrének viselkedése mögött komoly pszichológiai dráma húzódott; Dom Hemingway viszont csak szimplán paraszt. Egy piti bűnöző, aki a betyárbecsületét követve tette tönkre a magánéletét, és rá kell jönnie: a családnál nincs fontosabb.

Dom Hemingway egy közhelyes, polgárpukkasztó lecke, de a jobbik fajtából. Bizonyos szempontból hiánypótló alkotás: elvégre hány tanmesében ítélnék oda a béke Nobel-díjat egy pénisznek?